Bejelentkezés

x
Search & Filters

Ismét befűtött a budapesti közönségnek a Black Stone Cherry - Black Stone Cherry, Slowmesh - A38

Az az érzésem, hogy Budapest nyáron nagyon hasonlíthat a Kentucky-ban található Edmontonra, annyi időt tölt el nálunk az utóbbi néhány évben a Black Stone Cherry. A legutóbbi Trackes buli óta például alig telt el egy év, és máris újra bevették a várost, csak ezúttal az A38 hajó koncerttermében mutatták meg, hogy nem csak földön, de vízen is hihetetlen produkcióra képesek. A levegőben kicsit bonyolultabb lesz, de ha őket kérdezzük, szerintem valahogy megoldanák azt is. 
 
A bulit ezúttal a jóféle, általuk csak nustonerként aposztrofált stoneres southern rockban utazó Slowmesh nyitotta, és a srácok bizony mindent megtettek, hogy rendesen befűtsenek a közönségnek. A koncert gerincét a Something New című lemezük képezte, de a néhány hónapja megjelent új nótára, a Liquid Lovera is bulizhatott a közönség. Mert az ő zenéjük egyébként ilyen. Nem hiányoznak a mélyre hangolt, súlyos riffek, az erőteljes, javarészt torz gitárokra és mélyen duruzsoló basszusra épülő hangzás, ugyanakkor mégis jólesően dallamosak a számok, ezekre könnyen elengedheti magát bárki. Néha ez a dallamosság számomra már kicsit át is csúszott a túloldalra például a Low’n’Slow-nál, viszont a legtöbb esetben baromi jól működik. Ilyen volt a Masterpiece vagy a címadó Something New is.
 
 
Ami viszont sokkal fontosabb, hogy végre sikerült egy olyan zenekart találni a Black Stone Cherry elé, akik mind stílusban, mind minőségben bőven fel tudtak nőni a feladathoz, és nem csak iszonyú profizmussal tolták végig a koncertet, de szerintem a zenéjükre sem igazán lehet panasz. Hibátlanul nyomták még törött lábbal is (innen is jobbulást Kálló Péter gitárosnak), és végre az ének is olyan volt, amibe nem tudnék belekötni. Pont azt kaptam, amire a lemez alapján is számítottam, és ez nekem elég ok volt az örömre. A Slowmesh egyébként tavasszal a Zoli Band kíséretében turnézott Európában, de júniusban a Halestorm és a Three Days Grace előtt is játszhattak a Budapest Parkban, így igazán érdemes rájuk odafigyelni.
 
 
A Black Stone Cherry a Burninnel robbant be a színpadra és ezt tényleg értsétek majdnem szó szerint, mert nem sokat vacakoltak. Chris Robertson gyorsan beköszönt és már kezdték is, a közönség pedig úgy másfél perc alatt meg is őrült. Ennyi ideig tartott nekik megvenni minket. Persze ez már korábban is így volt, például tavaly is, de jó látni, hogy ilyen téren nem változtak a dolgok. A koncertterem egyébként zsúfolásig megtelt, bár tulajdonképp még ez is ferdítés. Gyakorlatilag a bejárat előtt szinte folyamatosan ácsorgott ránézésre úgy 20-30 ember, akik ha be is fértek volna még éppen, talán nem akartak tolongani. Egy rosszul időzített mosdószünet pedig bőven elég volt ahhoz, hogy az ember kint találja magát hosszabb-rövidebb időre.
 
 
Ugyanakkor ez aztán már tényleg csak annak köszönhető, hogy a banda kinőtte a helyet. Persze jó oldala is van a dolognak, megvolt a klubhangulat, amit rajtam kívül is biztosan rengetegen imádnak, és a zenekar megszólalása is nagyon rendben volt. Mégis azt gondolom, hogy egy nagyobb helyszínen jobban működne pláne, hogy sold out volt az este. A vége felé szándékosan kipróbáltam, és bármennyire is hallható, látható, mi történik a színpadon, elég furcsa dolog egy nyitott ajtón át nézni a koncertet. Azért a White Trash Millionaire így is elég ütős volt.
 
 
Aki pedig valami igazán emlékezetesre is vágyott a már megszokott slágerek, mint a Blind Man, a Me and Mary Jane a Blame It On The Boom Boom, vagy az olyan, szinte kötelező feldolgozás-darabok mellett, mint a Born Under A Bad Sign, az sem igazán panaszkodhat. Kicsivel a koncert felén túl, a zenekar szinte teljes egészében levonult a színpadról, csak John Fred Young maradt, aki egy elmebeteg dobszólóval vezette fel a mondhatjuk úgy, hosszúra nyúlt ráadást. A “közepétől” kezdtek el még érdekesebbé válni a dolgok, amikor előkerült egy szájharmónika is, ami már önmagában érdekes látvány volt persze. De azért szép lassan bekapcsolódtak a többiek a produkcióba, és egy őrületes, füstös, bluesos jam kerekedett az egészből, még Chris Robertson is ledobta a gitárt és beült nem is kevés időre a dobok mögé. Örömzene volt ez a javából, és bőven nevezhetjük olyan momentumnak, ami miatt akár évek múlva is emlékezni lehet majd erre a koncertre.
 
Igazából viszont nem csak a jammelés, az egész este igazi hétfő esti örömzene volt mindkét banda számára. A Black Stone Cherry pedig azt hiszem így már többszörösen is kárpótolta a magyar közönséget a néhány éve lemondott, az európai turnéval együtt elmaradt budapesti koncertért. Bár azt hiszem, ha bárkit megkérdeznénk, aki a sűrűjében végigtombolta a bulit, biztosan azt mondaná, várjuk őket haza jövőre is.
 
 
Andicsku Krisztián