Bejelentkezés

x
Search & Filters

Jinjer, Sinoptik, Nova Prospect, The Tumor Called Marla, Lost Continent koncertbeszámoló - 2018. június 21., Dürer kert

Jinjer, Sinoptik, Nova Prospect, The Tumor Called Marla, Lost Continent - 2018. június 21., Dürer kert
 
Intro: Pedig én időben elindultam. A Hegyalja úton a szokásosnál is nagyobb a dugó. Még az idegörlő tötymörgésben sem telhet el úgy tíz perc, hogy ne pillantanék meg a 110-es busz ablakából egy villogó rendőrautót. Majd a szembe sávban elrobog mellettünk egy sötétített ablakú konvoj. Villámcsapásként jön a felismerés: Ja tényleg, ma látogatott hazánkba Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke! Akkor ezért a nagy felhajtás.
 
A probléma viszont nem oldódott meg: a belváros szívéből megközelíthető Dürer Kertbe az istennek se fogok eljutni időben a kora esti csúcsforgalomban. Miért kellett négy zenekart is bezsúfolni a Jinjer elé? Nem lett volna jobb kettő, hogy ne 18:10-kor, hanem mondjuk csak 20 órakor kelljen kezdeni a programot? – ezen tűnődöm morcosan, amikor harminc perc késéssel végre betoppanok a helyszínre. 
 
Nem sokkal később viszont rádöbbenek: nem, ez az este így tökéletes! Nagyon ritka, hogy az előzenekarok alatt tombolni támadjon kedvem. És hiába maradtam le a Lost Continent majdnem teljes fellépéséről, a maradék két számmal sikerült ezt kihoznia belőlem a budapesti bandának. Bokodi Bálint figyelemre méltóan jól váltogatja a tiszta énekhangot és a screamet, oktatni kéne. Oh, várjunk! Hiszen ő ezt meg is teszi! Bálint ugyanis screamtanári múlttal rendelkezik. 
 
A profizmus nem csupán az énekesi teljesítményen, hanem  a számok felépítésén is megmutatkozik. A képzettebb fül gyorsan felfedezi azokat a közbeszúrt ütemváltásokat, amiket az egész bandának együtt végrehajtania hatalmas koncentrációt igényel mindenki részéről.
 
De ha ez nem lenne elég, a modern metallal nyomuló zenekar a kemény hangzást gordonkával lágyítva teszi egyedivé. Nehezen tudom én magam is levenni a szemem Madaras Jánosról, aki nagy elánnal húzza a vonóját a hófehér, elektromos csellóján. A végeredmény pedig egy olyan vegyes akusztikai élmény, ami pár perc alatt nem csupán elfeledteti minden korábbi bosszúságomat, hanem önkéntelenül is headbangelésre kényszerít. 
 
A számomra sajnos gyorsan véget érő koncertet a színpadi pakolás váltja fel. Míg máshol az előkészületeket gyakran a függönyök jótékony takarásában végzik, addig a Dürerben van lehetőségem élőben követni az eseményeket. Nem értek hozzá, de nézve a sürgést-forgást, a zsinórokkal zsonglőrködő emberek kavalkádját az jut eszembe, hogy iszonyat bonyolult meló lehet egy zenekart jól kihangosítani. Respect a mindenkori technikai gárda előtt, akiknek köszönhetően élvezhetjük a kedvenceink koncertjeit!
 
A készülődés közepette a következő zenekar, a The Tumor Called Marla énekesnője ragadja meg a figyelmemet. Hiába iszonyat jó énekes Gerő András, mégis Kovács Barbarától leszek már a hangpróba alatt libabőrös. Hát még később, a koncert alatt. 
 
A zenei ízlésemtől amúgy sem áll távol a fúziós metal, a The Tumor Called Marla pedig ezt kitűnően valósítja meg. Már az lefoglalja az agysejtjeimet, hogy felfedezzem a számaik komplexitását, ami megmutatkozik mind a kevert hangzásvilágban, mind a kiválóan időzített lassításokban és gyorsításokban, mind pedig a kifejezetten mély szövegvilágban.
 
Két másik banda jut eszembe a produkciót hallgatván: a Disturbed és az Aeverium. A David Draiman vezette Disturbed az a zenekar, ami Gerő Andrásékhoz hasonlóan, művészien komor dalszövegekben szól az emberekhez. Arról pedig, ahogyan Barbi lágyabb és András keményebb hangja egymást tökéletesen kiegészítve olvad össze, az Aeva Maurelle és Marcel „Chubby” Römer énekesek által fémjelzett Aeverium ugrik be. Ha egy banda ennek a két zenekarnak a szellemi és zenei lenyomatát képes elegyíteni a munkájában, akkor az – nálam legalábbis – főnyeremény. Az eredmény pedig ugyanaz lesz, mint a Lost Continent alatt: egy lelkesen headbangelő rajongó.
 
És itt térnék el a koncertbeszámoló műfaji kereteitől, egyenest a két zenekarhoz szólva: Srácok, így tovább! Tartsatok ki egymás mellett, és nyomjátok a gázpedált! Profi, összeszokott zenészek vagytok, ellenállhatatlanul árad belőletek az energia, és ami talán a legfontosabb: megvan a zenétekben az az egyediség, ami tömegeket képes megmozgatni. Ha elég kitartóak vagytok, és Fortuna is rátok mosolyog, egymagatok meg fogjátok tölteni a legnagyobb koncerthelyszíneket. És ha így lesz, én ott fogok tombolni az első sorban!
 
 
A harmadikként színpadra lépő Nova Prospect már széles körben ismert, főleg azóta, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatójában, A Dalban is megmutatták magukat. Már a hangpróbára is úgy özönlenek a rajongók, mint virágporra a méhek.
 
És nem csodálom, hogy annyian szeretik ezt a bandát, mert nagyon is szerethető nem csupán önmagában a zenéjük, hanem a Besnyő Gabi vezette formáció egész lénye. Kifejezetten jól esik nekem is az egész napos munka után egy olyan pörgős, életvidám produkciót látnom, mint amivel a Nova örvendeztet meg. Külön kiemelendő Gabi, akinek a játékos jókedve még a legkeményebb kritikusok szívét is meglágyítja. Főleg akkor, ha annyira közvetlenül bánik az emberekkel, mint ahogy teszi. Lehet, én vagyok a pesszimista, de nehezen tudom elképzelni, hogy más a koncertet követő pakolás közben is leálljon kedélyesen csevegni egy rajongójával.
 
A sok-sok elemből álló, pezsgő vidámság, na meg Gabi átütő hangja az, ami miatt mindig örömmel nézem meg a Novát, még ha a pop-rock stílus nem is áll közel hozzám. Most sem csalódom, azt kapom, amit várok: egy jól megkomponált, profi produkciót. Az Amíg van benned élettel berobbanó banda már az első másodperctől kezdve uralja a közönséget, és a nyitószám aranymetszésébe rakott hörgések előtt emelem magam is a kalapom. A koncert további részében elhangzanak az olyan klasszikus nóták is, mint az Itt az idő, a Fényhozó vagy a Credo. És természetesen nem maradnak el azok a színpadi elemek sem, amik nélkül egy Nova-koncert elképzelhetetlen: a hangosbeszélő, a buborékfújó, illetve a közönséggel pacsizó, lelkesen ugráló énekesnő. 
 
 
A jókedv nagykövete után következik az egyetlen külföldi előzenekar, az ukrajnai Sinoptik. A ’60-as és a 2000-es évek rockzenei hangzását összegyúró banda igazi meglepetést okoz. A koncertet egy mondatban össze lehet foglalni: adjatok egy jointot! De komolyan, és most azonnal, ha kérhetem! 
 
A kreativitás magas fokát tapasztalom meg: a Sinoptik egy kifejezetten jó, tökös, mégis lágy, andalító hangú énekest, a jobbnál jobb, valóban az oldschool életérzést előhívó gitárszólókat, a háttérben a súlyos basszustémákat és az ellenállhatatlanul zakatoló dobtémákat olvasztja magába. Ennek az egyenletnek a végén pedig kapunk egy egyszerre chillelős és energikus, hajrázós végeredményt, ami már önmagában oximoron. Nem is csinálok mást a fellépés alatt, mint hagyom, hogy magába szippantson az atmoszféra, és lehunyt szemmel, sűrű bólogatások közepette élvezem a pszichedelikus mámort. 
 
 
Nem is baj, hogy egy ilyesfajta, lazulósabb produkció vezeti fel a Jinjert. Mert tudom korábbról, hogy Tatiana és társai egy percnyi levegővételt sem fognak engedélyezni, ha egyszer a színpadra lépnek. A bevezetőként elhangzó King of Everything dallama meg is adja az alaphangulatot ahhoz, hogy utána elszabaduljon a pokol. Fél perccel később már együtt ordítom én is a bandával, hogy Who’s Gonna Be The One. Kifejezetten betalál ezzel a Jinjer, lévén az egyik kedvenc számomról beszélünk. 
 
Sokféle metal zene létezik, sokféle, az egyénre gyakorolt hatással. A legjobban én mégiscsak arra a hatalmas energialöketre szomjazom, ami szétrobbantja a mellkasomat. A Jinjer ezt a hatást éri el nálam szinte azonnal. Nem véletlenül. Hihetetlen precizitással hozzák ki az általuk képviselt groove-os, progresszív vonalból a maximumot. Kiváló példa erre Words Of Wisdom, de mondhatnám bármelyik számukat.
 
 
A Jinjer legnagyobb erőssége viszont mégiscsak az énekese, Tatiana Shmayluk. Alissa White-Gluz, az Arch Enemy vokalistája lassan kénytelen lesz szembenézni azzal, hogy a legjobb női scream tekintetében kihívójára akadt. Ráadásul Tatiana tiszta énekhangja is világklasszis, amiről tanúbizonyságát teszi például a Pisces, az I Speak Astronomy, vagy a Cloud Factory számokban. 
 
És ha egy ilyen jól használt, sokrétű hanghoz társul az a nyers, vad energia, amivel ő – zenésztársaival együtt – felspanolja a közönséget, akkor a hatás nem marad el. „Magyarok, tudjátok, mi a dolgotok!” – szúrja közbe vigyorogva az énekesnő valamelyik szám felvezetéseképp. És bizony, mi tudjuk is nagyon jól, hogy mi a dolgunk. A zenekar nevét skandáló, a dalszöveget üvöltő embereket, masszívan headbangelő fejeket és a kőkeményen pogóban elvesző végtagokat látok mindenütt, amerre csak nézek. Ezek a jelei annak, hogy egy valóban jó metal koncerten van az ember.
 
 
Egybefolyik a Jinjer bulija, mert én magam is megfeledkezem minden másról. Nem tartom számon, hogy mennyi az idő, hogy hány szám volt eddig és mennyi jöhet még, egyszerűen csak elveszem bennük. Másfél órára teljesen kikapcsolok, és semmi más nem létezik, csak a zene. Ez az, amit csupán a nagyra hivatott, nemzetközi viszonylatban is kimagasló bandák képesek elérni nálam.
 
A Jinjer koncertjén elhangzott dalok:
 
01. Who's Gonna Be the One
02. Words of Wisdom
03. Sit Stay Roll Over
04. I Speak Astronomy
05. Just Another
06. Pisces
07. I Want It I'll Get It
08. Captain Clock
09. Outlander
10. No Hoard of Value
11. Cloud Factory
12. Bad Water
 
Ráadás:
 
13. Scissors
 
 
Outro: Baktatok az utcán. Már amennyire tudok persze egy ilyen, pogóban gazdag koncert után. A jobb karom iszonyatosan sajog, alig bírom kinyújtani. Úszom a verejtékben, a ruhámból csavarni lehet a nedvességet. Kezemben egy hideg sör, azzal próbálom komfortosabbá tenni a közérzetem. De igazából nem érdekel. Nem érdekel a lüktető fájdalom, nem érdekel az átázott ruhám. Nem érdekel már sem Donald Tusk, sem a 110-es busz csigalassúsága. Egy ilyen este, egy ilyen zenekarokat felvonultató buli után nem bosszankodom az élet apróságain. Helyette ráérősen rakom egyik lábam a másik után, s hagyom, hogy átjárjon a koncert utáni béke.
 
Petróczi Rafael