"Jó helyen a jó időben": Trillion lemezbemutató, Red Swamp koncertbeszámoló - 2018. október 13. Akvárium Klub
Trillion 'Like Water' lemezbemutató, Red Swamp - 2018. október 13. Akvárium Klub
Hogy a szombati munkanap ellenére a hétvégében mégis legyen valami jó, arról a legutóbbi hétvégén a Trillion gondoskodott. Az Akvárium Kis Halljában toltak egy eszméletlen hangulatú koncertet, aminek ezúttal volt apropója is. Nevezetesen, hogy a napokban jelent meg a banda második lemeze Like Water címmel. A zenekarral készült friss interjút itt olvashatjátok.
Az estét a Red Swamp nyitotta, a budapesti stoner/sludge zenekar pedig igyekezett jó alaposan befűteni a közönségnek. Persze aki ismeri a Trilliont, tudja nagyon jól, hogy tőlük azért többségében másra és főleg tágabb határokra számíthat, de nem hiszem, hogy a közönségüknek ellenére lenne a dögös riffekre és súlyos ritmusokra épülő zene. A Red Swamp pedig nagyon jól szólt az este, és bár Makay András távollétében egy kis segítségre szorultak gitárfronton, azért jó hangulatú bulit toltak a srácok.
Aztán elcsendesedett a színpad, a fejemben pedig egyre csak a Blisters kávás dobtémája zakatolt, meg Apey suttogó éneke. “Blisters in black…”, vajon ezzel kezdenek? De túl sok időm nem volt agyalni, mert máris felcsendült a The Emptiness monoton riffje. Tökéletes kezdés és a monoton itt most egyáltalán nem negatív jelző, nekem elhihetitek. Úristen, de még mennyire nem, ráadásul elindult vele egy elképesztő utazás is. Mást nem is vártam persze, de még így is meglepett. Sokat hallgattam mostanában a Dreaming Blacket, a Like Waterrel is bőven megismerkedtem már a megjelenés óta, még úton az Akváriumba is azt hallgattam. Szóval nagyon jól tudtam, mennyire eklektikus az, amit csinálnak, és ebből kiindulva persze az estének is annak kellett lennie. De, hogy ezt a változatosságot és ebből adódóan sokfelé csapongó érzelmeket is ilyen mértékben át lehet adni… Na attól minden egyes alkalommal lehidalok mind a mai napig, mikor egyszer-egyszer van szerencsém a részese lenni.
A műsor pazar volt, megkaptam a már annyira várt Blisterst is később, de a Like Water is levett a lábamról, ahogy a Scumbag is az őrült rockabillyt, idéző ritmusával. Baromi jót lehetett rá bulizni, a közönség is nagyon elemében volt akkor. De a Dreaming Black dalai is jókorát ütöttek, mint a Maths a gyönyörű harmóniákkal az énektémákban. Ha már harmóniák, a vokálokért Lee Olivérnek is óriási pacsi jár, egész este hibátlanul hozta, garantált volt a libabőr. Aztán a címadó nóta is nagyot szólt, ahogy a Suicide vagy a Crumble Me.
Szóval a srácok mindent megtettek, hogy felejthetetlen legyen az este. Kevés beszéd, sok-sok zene, hibátlan hangzás, még inkább kikezdhetetlen játék. Áron András pedig újfent bebizonyította - és ezzel a mondattal tutira kiteszem a céltáblát a fejemre, hátamra, érzékenyebb testrészeimre -, hogy az egyik, ha nem a legjobb énekes ma itthon a könnyűzenében műfajtól függetlenül. Elképesztő. Szóval miért is tagadnám, megvettek kilóra, pedig nem adom olcsón magam.
Ha pedig így kitárulkoztam, ne is álljunk meg ennyinél. Számomra a Trillion az egyik legjobb dolog, ami a hazai zenei palettán az elmúlt néhány évben történt, a lemezbemutató koncert pedig csak tovább erősítette bennem ezt az érzést, és még néhány dolgot. Például azt, hogy manapság, amikor egyre több helyen arra próbálják ösztönözni a bandákat, hogy használjanak backing trackeket a koncertjeiken, akár a minőség, akár a hangzás miatt, hogy éljenek a modern technika adta lehetőségekkel, és akkor majd úgy fognak szólni, mint a lemezen, aztán lesz majd hű meg há... Nos ehhez csak annyit fűznék hozzá: nem. Kicsit bővebben pedig, hű meg há akkor lesz, ha kiáll a színpadra négy ember aki ilyen dalokat tud írni és így elő tudja adni. Ettől tovább pedig azt hiszem, nem is bonyolítanám a dolgot, ez a koncert számomra tökéletes bizonyíték volt. Aki pedig nem lehetett ott, hallgassa addig is a lemezt, és jöjjön el a következőre.
Ha így lesz, ott találkozunk majd, és koccinthatunk is egyet előtte, közben, utána, teljesen mindegy. Vagy akár össze is borulhatunk nagy örömünkben. Mert én bizony úgy éreztem magam szombat este, mint Ted Mosby az Így jártam anyátokkal Jó helyen, jó időben című epizódjában, amikor képzeletben visszaszalad a múltba, hogy mindenkit megöleljen, akinek akár csak egy elejtett félmondatnyi szerepe is volt abban, hogy pont akkor, pont ott legyen. A jó helyen jó időben.
Andicsku Krisztián
Fotók: bobal photography
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
