Bejelentkezés

x
Search & Filters

A Kalapács, a Rómeó Vérzik és a Red Rockets is színvonalas műsort adott a Barba Negrában

Április 13-án, pénteken jelent meg a Kalapács zenekar tizedik stúdió albuma Örökfekete címmel, ez pedig remek alkalomnak bizonyult egy hatalmas ünneplésre. A bulinak a Barba Negra adott otthont, a vendégek hangulatát az ünnepelt csapaton kívül a Rómeó Vérzik, valamint a Red Rockets zenekarok biztosították.
 
Ha valaki azt mondja, hogy péntek, és ráadásul 13-a, akkor sokunknak ezer féle gondolat fordulhat meg a fejében. A babonások minden apróságtól megrémülnek, főleg a fekete macskáktól tartják távol magukat, sőt, talán még ki sem dugják az orrukat a lakásból. Na, ez velem, és még sok más fémszívű társammal nem fordulhatott elő, jómagam a fekete macskámmal ébredtem, és a tudattal, hogy végre elérkezett a nagy nap, meló után irány a Barba Negra, ideje lesz kicsit kirúgni a hámból. Előzetesen el merem árulni, hogy nem bántam meg.
 
Bár a legtöbb esetben már kapunyitástól jelen vagyok, most egy kicsit később érkeztem, és örömmel nyugtáztam, hogy még ha lassan is, de gyülekeznek az emberek, ráadásul már bátyám által vár az első söröm. Hamarosan a Red Rockets bele is csapott a lecsóba, így már minden fontos tényező megvolt ahhoz, hogy jó legyen a hangulat: zene, társaság, no meg persze a szükséges folyadék. A szombathelyi csapathoz ezen az estén volt szerencsém először. A koncert előtt megtehettem volna, hogy előre tájékozódok a zenekarról, belehallgatok a muzsikájukba, de valahogy úgy éreztem, hogy erre most nem lesz szükség, rábíztam magam az élő bemutatkozás varázsára. És milyen jól tettem! Egy kellemes műsorban volt részem, hagytam is, hogy agyam feldolgozza a rock ’n’ roll-t, és megeméssze az új ismereteket. Bár nekem minden dal új volt, hiszen nulla előismerettel adtam esélyt a brigádnak, érkezett három friss nóta, amelyeket most hallhatott először a közönség – és úgy tűnik, hogy mind sikert aratott. Az öt tagú csapatot érdemes volt elcsípni, mert nem csak önmagában a zene nyújtott kellemes élményt, érdemes volt egy-két pillantást a felállásra is vetni. Az énekesen kívül a három gitáros vokálja is gazdagította az énekszekciót, ezzel színesítve az amúgy sem éppen egyhangú repertoárt. Személy szerint mind az énekkel, a gitárokkal és a dobbal is meg voltam elégedve, az első vizsga megvolt, a következő találkozásnál pedig remélhetőleg én bizonyíthatok, mint a közönség egy friss tagja! A koncert után volt, aki elmesélte, hogy csak a csapat miatt jött fel Pestre, és nem is a közelből, de ő is megerősítette a véleményemet, miszerint maximálisan megéri!
 
 
Egy kis pihenő után máris a Rómeó Vérzik vette át a terepet, és szemet is szúrt a dobszerkón a cuki Beanie Boos figura. Na jó, persze nem kabalákat lesni jöttem, de kicsit felcsillant a szemem a plüss láttán, ezután máris teljes figyelmet tudtam szentelni a műsorra. Mivel már régóta figyelemmel követem a zenekart, de eddig sosem jött össze élőben meglesni, nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy végre erre is sor került. Nem is kellett sokat várni arra, hogy belendüljön a buli, már a belépőjük is kellően pörgősre sikeredett, és a közönség nagyja ekkorra meg is érkezett. 
 
A sorokon végignézve jó volt látni, hogy mennyi embert vonzott ide nem csak a főzenekar, hanem a somorjai fiúk is, és mennyien fújták kívülről a szövegeket. Sajnos korábbi élmény híján nem tudom mihez viszonyítani a produkciót, de a látottak alapján nincsen hiányérzetem, érdemes volt várni rá. Az elmúlt 23 évben a brigád szép kis utat járt be, ezidő alatt megmutatta, hogy egy kisnevű banda is belekerülhet a nagynevűek közé. A színpadi műsor alapján stabilnak érzem a jelenlegi négyes felállást, az ifjú titán, Kálmán Ákos pedig jó vérfrissítésnek bizonyul - nem hiába, jó évjárat az a ‘94... A csapat igyekezett előadni pályafutása legjavát, persze a fellépési időbe nem minden fér bele, ettől függetlenül a fiúk rendesen kitettek magukért.
 
 
Már az este nagyobb részén túl voltunk, és az újabb szünet után a főzenekar vette be a színpadot. A Kalapács azon ikonikus zenekarok egyike, amely már a kamasz koromban is jelentős szerepet kapott, és a mai napig úgy érzem, hogy stabil helye van a magyar kedvencek között. A tény, hogy már a tizedik stúdió lemeze jelent meg a csapatnak, kicsit azt az érzés kelti, hogy nem csak én öregszem, hanem a zenekar is. Bár a tagokhoz mérten még így is generációs előnyöm van a fiatalsági „versenyben”, az vitathatatlan, hogy az évek telnek, és ez mind a zenekar, mind pedig a közönség javára válik, több szempontból is.
 
 
Ahhoz mérten, hogy friss lemez jelent meg a koncert napján, nem kifejezetten ez kapta a főszerepet -mindössze két dalt hallhatott róla a nagyérdemű -, hanem egy “best of” bulit kapott a pesti közönség. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezzel sokunkat tettek boldoggá, ugyanis a zenekar olyan nótát is előszedett, amit eddig nem igazán játszottak rongyosra élőben, és persze előkerültek azok a klasszikus kedvencek is, amelyek nélkül képtelenség lenne elképzelni egy Kalapács koncertet.
 
 
Ahogyan az lenni szokott, Józsi most sem fukarkodott a szavakkal, fel is hívta figyelmünket két nagyobb fővárosi bulira. A rutinosabbak már tudnak róla, de azoknak sem árt megjegyezni, akik nem követik túlzottan a közmédiát, hogy lesz ám június 8-án egy nagyszabású Aréna buli a Pokolgép 35 éves születésnapja alkalmából, melyen korábbi tagok is tiszteletüket teszik, köztük természetesen Kalapács Józsi is. A másik kiemelt közlemény a szeptember 15-i Ossian 20-30-60 buli volt, ami Józsi és Paksi Endre barátságára való tekintettel, illetve a jubileumi számok miatt nem egy elhanyagolandó információ.
 
A koncert során nem egyszer éreztem azt a bizonyos libabőrt, ami egy jó műsortól vagy akár csak a kellemes légkör hatására jön elő. A zenekarral együtt éneklő lelkes közönséget hallgatva tudtam, hogy jó közegben vagyok, egy hatalmas metal családban. Ezen az estén ismét több generáció volt jelen, és újra bebizonyosodott, hogy egy metal buli is ugyanúgy családbarát, mint bármilyen más rendezvény.
 
 
Az utolsó három dalról sajnos le kellett mondanunk, ugyanis a vidéki élet, valamit a MÁV szépségei közé tartozik, hogy ha nap közben minden vonat késik, a színházi járat biztosan nem fog megvárni. Ezt az apró személyes kellemetlenséget leszámítva egy tisztességesen levezényelt estét kaptunk, mind a három zenekar színvonalas műsort adott. Ezt a hármast szívesen hallanám egy estén máskor is, persze nem ódzkodom attól sem, ha külön-külön bulikon tudom majd elcsípni őket. Akkor talán az idő is nekem kedvez, vagy végre bevezetik a “koncertjáratot”.
 
 
Cetti
 
Fotók: Dávid Zsolt, Greffer Krisztián