Bejelentkezés

x
Search & Filters

Kaptunk egy erős Billy Idol műsort, profi, amerikai kivitelben (koncertbeszámoló)



Billy Idol, The Foxies – 2022.09.25., Budapest Park
 
Mindenkinek vannak idoljai. Nekem Billy is az a mai napig, de ehhez hozzájárul „Hű társa”, Steve Stevens is, aki (Nem mellesleg kapott már Grammyt a „Top Gun Anthem” nótájáért 1987-ben, rendbe rakta az első Vince Neil szólóalbumot, de Michael Jacksonnak is prezentált egy „Dirty Diana”-t. Ja és a kiváló szólólemezeit se feledjük) villantott fényeseket a frontember mellett ezen a csúnya, esős, latyakos estén is. Vélhetően nem lett volna itt most egyikük sem, nagy bánatunkra, ha Steve nem húzta volna ki az ingoványból Idol haverját jó néhányszor az elmúlt évtizedekben. Ők együtt alkotnak egy kerek egészet, ez lejött a színpadról most is. 
 
Ötödször jártak Magyarországon, legutóbb 2018-ban, szintén a Parkban. Bevallom, akkor nagyon benéztem a koncertjüket (egyszerűen ráfelejtettem), pedig bakancslistás produkció számomra az övék. Annak tehát most kifejezetten örülök, hogy láthattam őket élőben. 
 
Előzenekarosdit a „The Foxies” játszott. Olyan trendi, fiatalos, kicsit punkos-rockos-popos zenét tolnak. Frontcsajos a mutatvány, enyhén szertelen énekesnővel, Julia Lauren Bullock személyében. Nem tudom, hogy néhány korty jó magyar pálinkától, vagy valami egyébtől volt ilyen átszellemült a hölgy, de nagyon lengén, naci-csipke melltartó szettben ugrálta végig az előadásukat lelkesen. Szerintem Billy is a fiatal énjét látja benne, női kiadásban. Ebből a muzsikálásból akár még bármi is lehet. Csakis az énekes leányzón múlik majd a közeljövőben. 
 
 
20.15-kor belecsapott a hathúrosba Steve Stevens a „Dancing With Myself” apropóján, és elkezdődött a buli. Egyszerű színpadkép, középen a dobcucc, mellette lépcső kétoldalt, egy kis emelvény hátul, és a hátuk mögött végig egy méretes kivetítő. Azon az új dalokat klippel támogatták meg, vagy enyhén iparos, vagy vasútállomásos háttereket variáltak, bár az elején a piros függöny is mutatós volt a sötét színpaddal. „Cradle of Love”, utána hatásos gitáros felvezetéssel a „Flesh for Fantasy”. Következett az új „Cage”, elég jól sikerült Billyéktől ez az újkori szerzemény. „Speed”, „Bitter Taste”, szintén a közelmúltból, itt Billy a kezdő bőrkabátos szerkót fehér ing-fekete zakóra váltotta. „Eyes Without Face”: Steve Stevens latinosabb oldalát mutatta meg, gitárszintis-akusztikus gitárorgiát kapott a közönség (apró Stairway to Heaven is meglapult a hangok között, ügyesen!). Jól adja az úriember még mindig. Ezt követte a „Mony Mony”, majd ismét egy új szerzemény, a „Running from the Ghost”, jól elkapott gitártémával.
 
 
Az újabb számok is egészen jóra sikeredtek, nem csoda, hogy integrálták a best of műsor programjába őket. „One Hundred Punks”, Billy őskorából, szegecses cuccban, utána „Blue Highway”, nehezen felismerhető, lassan kibontott kezdéssel, a dal végén pedig ismét egy Steve Stevens gitárvarázs. Ebbe az eposzba már a Top Gun-os nóta is bele volt építve. Szép volt, adott ívet a gitármágus a hangognak, és a technikáknak rendesen. Az első kör végére egy kibökött „Rebel Yell”, úgy jó, ahogy van. Billy mintha tálcán nyújtotta volna át szóló közben a játék sugárpisztolyt Steve-nek (ami saját védjegye gitárhősünknek), ő meg szétkapja a hallójáratainkat vele. Furcsa kicsit neki is, néha ő sem érti, de ez is kell a népnek. Azt teszi ami a dolga, cirkusz kell játékpisztollyal? Tessék…
 
 
Kis szünet után a ráadás, „Born to Lose”, és a „White Wedding”. Nagyon rendben van ez is. Hatásvadász, egyszerű, jól áll a zenész uraknak. Tiszteletkörök, bemutatás, meghajlás. Ágyő…
 
A koncert, a hangulat jó volt, teltházzal a Parkban. Az idő vacak, de aki látni akarta a őket az eljött, és jól szórakozott. Kaptunk egy erős műsort (sok-sok Steve Stevens gitárszólóval, elvitt a koncertidőből egyedül 10-15 percet a hátán, de sokan ezért is jöttünk a Billy Idol bulira), profi amerikai kivitelben. Amit sajnálok, hogy Billy hangja nagyon megkopott. Nem kell szépíteni, a magasai, sőt még a kiáltásai is fényüket vesztették, kicsit erőtlenek lettek. Maga a figura viszont, a „soha nem akarok felnőni” lázadó még ott van benne, és ez baromi jól áll neki, el is viszi végig a bulit. 
 
 
Ismét leírom: örülök, hogy láthattam a két kiváló zenészt, Billy Idolt és Steve Stevenst a színpadon. A cucc is jól szólt, bár a két ráadás dal előtt történt valami, mert utána tényleg nagyon ott volt az összes hang, sütött a muzsika a hangfalakból.
 
A legendát ketten alkották meg, külön-külön biztosan nem lennének ennyire erősek. Jó volt a program felépítve: a szólók, Billy átöltözései is többször, igazodva a zene hangulatához, korszakához. Igaz csak háttal, de nekivetkőzött az ember a második nótában, még kis bicepszet is villantott a hölgyeknek, mert ez is hozzátartozik, a minden percét megkoreografált showhoz. Amerika. 
 
 
A Budapet Parknak, és a szervezőknek köszönet a koncertért, nem tudhatjuk járnak e még erre Billy Idolék, bár a lelkes közönség szerintem minden évben vevő lenne egy ilyen profi mókára.
 
A koncerten elhangzott dalok:
 
01. Dancing With Myself
02. Cradle of Love
03. Flesh for Fantasy
04. Cage
05. Speed
06. Bitter Taste
07. Eyes Without a Face
08. Steve Stevens Guitar Solo
09. Mony Mony
10. Runnin' From the Ghost
11. One Hundred Punks
12. Blue Highway / Top Gun Anthem
13. Rebel Yell
 
Ráadás:
 
14. Born to Lose
15. White Wedding
 
Rici
 
Fotók: Máté Évi