Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” - Ponomarev & Obrazeena: 'Massacre' lemezkritika



Jelen recenziónkban ismételten a kísérleti muzsikák vad vizeire evezünk. Az orosz Ponomarev & Obrazeena szerzőpáros, Massacre névre keresztelt bemutatkozó albumát tartom a kezemben, amit Keith Utech eklektikus kiadója, a kanadai Utech Records jegyez, s melyet ezúton is köszönök szépen. A Massacre három verzióban fog jövő év januárjában napvilágot látni, a vinyl és a digitális változattal ellentétben, a CD-n plusz egy track található, nekem ez van meg, de még mielőtt csukafejest ugranánk a zenei experimentalizmus hullámai közé, szeretném pár szóban bemutatni a formációt.
 
 
Anton Ponomarev (szaxofonos, elektronikus részek) és Anton Obrazeena (gitáros, effektek) zajos szerelem-gyermekeként született meg a Massacre-monolit, mely stílusilag gitár-orientált drone-doom, képlékeny HNW (harsh noise wall) és mániákus free jazz keverékének tekinthető. Több rétegű, iszonyatosan durva hangkép és kontrollált fehér zaj határolja be az alkotói territóriumot: a szisztematikusan felépített kompozíciók bizonyos témái improvizatív jelleggel bírnak, míg bizonyos részeket a repetíció-fokozás-kibontás-katarzisa jellemez. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy az Anton Ponomarev által létrehozott sűrű noise-alapra, Anton Obrazeena végletekig torzított-kicsavart gitárriffjei, Sunn O))) - t idéző drone metal skálái mennek, aztán az egészbe Ponomarev hátborzongató, néhol már az őrület határán táncoló szaxofonjátéka kerül, majd ezek a „szónikus-paraméterek” folyamatosan váltakozva áramlanak. A hangszerek kapcsolata szimbiotikus, a sokszor rendszertelennek tűnő részek egy monumentális összkép apróbb részletei, minden építőelem egy adott processzáláson megy keresztül, minden okkal történik, ahogy közeledünk a fejünkben vizionált végkifejlet felé. Sokszor éreztem azt a Massacre „figyelése” közben, hogy nem szimplán zenét hallok, hanem valami sokkal többet, kézzelfoghatót, ami a játékidő haladtával végül túlmutat önmagán. S mindinkább egy virtuális hangszobrászat szerves részévé válok, mint befogadó majd projektáló, ugyanis annyira intenzív az élmény. Ezt úgy értem, hogy van esetünkben a bármikor ki és bekapcsolható (just push play) műalkotás és a néző, mely közös, interaktív kontaktusából, de önnön percepciónk során materializálódik. Nehéz ezt szavakba önteni, lássuk, hát mit rejt a korong valójában.
 
 
Massacre
 
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” (Dante Alighieri – Isteni színjáték)
 
A lemez-verzió címadó bónusz tétele, a maga közel 8 percével, amolyan ízelítőként szolgál Ponomarev & Obrazeena kaotikus világába, de a súlyosság már itt is hatványozottan jelen van. Amúgy frenetikus darab. Valójában ennél a pontnál már sejteni lehet, hogy mi vár a publikumra, ha tovább ereszkedik az Antonék szőtte drone-kötélen, a mélybe, lefelé…
 
Bhola
 
"Mindannyian folyamatosan hipnózisban élünk, és azok az emberek, akik felébrednek az álomból, és elkezdik a saját életüket élni, nagyon megijesztenek bennünket." (Feldmár András – Van élet a halál előtt)
 
Mintha fekete, ragacsos kátrányban kúsznánk, közben nagyokat nyújtózkodva, kitörve a torporból, egy lassított filmfelvételen. Mintha megszületne s testet öltene valami. Ahogy a fizikális manifesztáció folyamata, a gondolatból a tapintható anyaggá válás kezdeti stádiuma ez. Hamarosan kézzelfogható energia. Vagy inkább az öntudatra ébredés lehetősége? Jó kérdés. Mindenesetre, ez a track 20 percnyi tömény brutalitás, a kísérleti ambient-drone és jazz-noise jegyében. Elsőre olyan kollaborációk ugranak be, mint amikor Mats Gustafsson jammelt Masami Akita-val és Pándi Balázzsal, annyi különbséggel, hogy itt a ritmusszekció hiányzik. Eme gondolatom aztán határozottan elillan, s helyét betölti egy pulzáló életerő-hullám, melyre még maga a drone-császár Stephen O’Malley is elégedetten bólintana. 
 
Ajkai
 
„Nincs végső pusztulás, vagy végső megszűnés, csak átmenet van az egyik köztes létből a másikba.” (Tibeti Halottaskönyv)
 
Az intenzitás erejéből nem veszítve, pillanatnyi bizonytalanság lengi be a teret, majd egy fénysugár elvakít, stroboszkópszerűen beburkol, miközben fekete lávaként ömlenek rád a riffek. Körbeölelnek, körbefognak, szinte megfojtanak. A tudatod mélyén vagy, az érzékelés kapui tárva-nyitva, egy megtébolyult szaxofon hívó szava elméd vetítővásznára ég.  Egyszerre érzed a nihilt, a nagy semmi, hideg űr tapintását és a nem evilági energia vibráló forgatagát, melyben ott bújik a lélek. Ami pontosabban egy bardó-lélekhez hasonlatos, a kérdés csupán az, hogy hol tart a transzformációban?  A tibeti tanítások szerint a halál első pillanataiban az énünk illúziója összeomlik, érzeteinket kusza, kaotikus gondolatfolyamatok lepik el, s mivel ezek ismeretlenek számunkra, félelem lesz úrrá rajtunk. A megszokás azt diktálja, hogy a már ismert emberi tudati sémákhoz térjünk vissza, tudatmaradványunk emberi formában igyekszik újjászületni, ezért egy új emberi anyaölbe menekül. Ahogy az itt növekedő embrió tudatállapota (szkjena bardo) beágyazódik új lételemébe, előző életünk emlékeit fokozatosan elfelejtjük. 6 féle bardo-forma létezik, ennél jobban most nem fogok belemenni, akit érdekel a téma, nyugodtan lapozza fel a Tibeti Halottaskönyvet.  
 
 
Szóval, ez a három kompozíció az alig 50 percével képes bármikor a komfortzónánkból kiszakítani bennünket, lehet, hogy ismerős panelekből építkezik (a Merzbow és Sunn O))) párhuzamok tagadhatatlanok) de végeredményben roppant egyedi képet mutat. A sound (Nik Samarin érdeme) hihetetlen erővel tör elő, abszolút nem fülbántó módon, még a zajos részek is tisztán kivehetőek. A 12”-es vinyl verzió (és a stream) hangzását viszont Alex Buess keverte. Mindketten alapos munkát végeztek. Lehet sokak számára, „too much” amit hallani fognak, de valahol szerintem abszolút élvezhető a dolog. Nyomasztó, nehezen befogadható zenét játszanak a srácok, nem a hétköznapi ember felfogása szerint; az experimentális irány-metódus-kivitelezés mindvégig helytálló. Érdemes ebben a szellemben az anyag felé közelíteni. A lenyűgözően szép belsőt, hozzáillően pazar külső takarja: a Petri Ala-Maunus által festett gyönyörű borítók és Reuben Sawyer sajátos illusztrációi, egyszerűen a zseniális kategóriába tartoznak. Ha ez nem lenne elég, a fronton az Unknown Relic-es Stephen Wilson tipográfiáját csodálhatjuk meg, mely még fajsúlyosabbá teszi az albumot. 
 
Aki a fent említett előadók bármelyikét szereti, az nyugodtan tehet egy próbát a Massacre-rel, nem hiszem, hogy csalódni fog. A többiek csak óvatosan közelítsenek. Várható megjelenés 2021. január 29.-én, CD-n, LP-n és digitális formátumban. Számomra a tavalyi év/újév egyik csúcspontja ez a lemez.
 
 
 
Elérhetőségek: Honlap, Bandcamp
 
Lupus Canis