Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Lassan porladó fájdalom, agónia és ultra-doom” Primitive Man, 16, UEUM koncertbeszámoló, Robot, Budapest

Péntek este, Robot. A Cudi Purci Booking szervezésében startolt nemrég az idei Desszert Feszt koncertsorozat egyik állomása a fővárosban, olyan együttesekkel, mint a coloradói Primitive Man vagy a kaliforniai 16.
 
A katakombaszerű klubhelységbe beérve és a kiírt kezdést betartva, már javában áramlott a sűrű, fekete zaj. A hazai UEUM noise-drone-HNW határokat bebarangoló kettőse nyitotta kapuit: kegyelmet nem ismerve morajlott a massza. Mondhatni tömény, lélekhorzsoló érzéseket jelenítenek meg improvizatív formában.  Ez lehet ritmikus pulzálás, ambient, amiben koncepcionálisan épülnek bele különböző elemek, mint például harsona vagy éppen torzított gitár vagy vokálok. Durva volt a set, bár nekem kicsit sok volt az éles, magas hang. Eleve egy pincében minden rezonál, visszaverődik, nem lehet egyszerű a megfelelő balanszú képlet megtalálása. Most láttam másodjára a Szilágyi Rudolf és Kiss Barnabás alkotta UEUM-ot, (tavaly az amerikai Jucifer előtt sulykoltak) nekem bejön, amit csinálnak, szívesen meghallgatnám ezt a sötét, szürreális életképet akár egy órán keresztül is, amúgy sem tobzódunk ilyen performance-okban itthon.
 
 
A szimplán csak 16 nevű zenekar nem mai róka, tagjai megélt és tapasztalt zenészek, oda-vissza megjárták a mocsár és sár minden zegzugát. A játék neve kőkemény sludge metal, melyet olyan formában tettek elénk, amivel szerintem mindenki elégedett lehetett. Utoljára 2016-an adtak ki albumot, a zseniális „Lifespan of a Moth”-ot, ami már a 7. nagylemez a sorban. A feszes-feeling-es dobos, két ádáz riff-mester, egy rommá varrt basszer és egy őrült énekessel kiálló ötös, olyan elánnal zenélt a Robot színpadán, hogy tisztára olyan érzésem volt mintha időutazáson vennék részt NOLA és környéke bizonyos részein. A legfurább érzés, amivel meg kellett küzdenem, az a Superjoint Ritual párhuzam, egyes szekcióknál tagadhatatlanul ott lebegett Anselmo papa és az SJR szelleme, megbújva valamelyik ragacsos-füstös hangban. És itt jön a csavar: a 16 már 1991 (!) óta létezik, folyamatosan nyomják az ipart, turnéznak, lemezeket adnak ki, a Relapse-nél vannak, stb-stb. Hogy miért nem lett „népszerűbb” a brigád, azt nem tudni; viszont azt biztosan állíthatom, hogy a 16 egy méltatlanul alulértékelt zenekar a sludge-doom-stoner térképen, sokkal nagyobb tortaszelet, pontosabban elismerés járna ki nekik az eddigi munkásságukért. Koncertjük felemelő, élettel teli volt, sütött belőle a pozitív energia, amit valahol úgy értelmeztem az este folyamán, mint egy ellenpontot, ami után már csak gyász, nyomorúság és mizéria következik. 
 
 
Ami jött is a Primitive Man formájában. Lassan porladó fájdalom, agónia és ultra-doom. Talán így lehetne jellemezni a denveri tömegoszlató triót, akik idén februárban szabadították világra második „Caustic” című szörnyetegüket. Az Ethan Lee McCarthy gitáros/énekes vezette csapat maga a megtestesült SÚLY. Már az első lemezüket, a „Scorn”-t is rommá hallgattam, az újabbra is hasonló sors vár. Nagyjából e két album dalai alkották programjukat és bármilyen meglepő, önmagukhoz képest progresszión mentek keresztül. Közérthetőbb (vagy kézzelfoghatóbb?!) a komor, kilátástalan hangulat, de semmiképpen sem lett hallgatóbarát továbbra sem zenéjük. Mint a 16 esetében, náluk is abszolút élvezhető volt a sound, pedig mind a lokáció mind pedig a zene stílusa (különösen a PM esetében) feladta a leckét a hangmérnöknek. Ezúton is szeretnék neki köszönetet mondani, hogy ilyen ügyesen keverte ki a bandákat, szerintem a maximum ki lett hozva a cuccokból. 
 
 
A Primitive Man bármennyire is marcona, mégis szerethető. Az alagút végén nem fény van, hanem fekete lyuk, csak nagyobb és mélyebb. Talán, egy külső laikus számára átláthatatlan struktúrákkal dolgoznak, hisz „egyetlen kipengetett gitárhang az egész, már 6 perce megy, asszem kimegyek rágyújtani” mégis van benne ráció, összefüggés, csak meg kell találni. Nem könnyen emészthető ez, még élőben sem, ahol a súly hatványozódik, ahol a horror még torzabb formát ölt. Érdekes kontraszt volt a klub további labirintusrendszerén végigmenve (italért vagy éppen wc-ig) különböző szubkultúrák szórakozási helyszíneit érinteni – majd visszatérni. Szóval kaptuk a feelinget rendesen. Az biztos, hogy aki szereti a zenei kihívásokat, különlegességeket vagy csak szeretne instant módon egy házibulinak szimplán véget vetni, az tegye be a „Caustic” albumot, a maga csodálatos 80 percével a várt hatás garantált.
 
 
Élményekben és eseményekben gazdag este volt, köszönet érte Binder Gáspárnak és a Cudi Purci Booking-nak, aki pedig esetleg lemaradt volna, az csekkolja a facebook oldalukat, a Desszert Feszt ugyanis decemberig folytatódik, több helyszínen még több kiváló bandával!
 
A Desszert Feszt Facebook oldala itt elérhető
 
 
Lupus Canis
 
Fotók: Szilágyi Rudolf, Lányi Zoltán