Bejelentkezés

x
Search & Filters

Láttam a jövőt és működik! – Simon McBride triója a Muzikumban (2017.10.05.) koncertbeszámoló

Bár a címként lenyúlt felkiáltás valaha egy történelmi tévedés (a Szovjetúnió) reklámozására volt hivatott, csütörtökön este hazafelé tartva Simon McBride Muzikum klubban tartott koncertjéről, egészen más okokból jutott eszembe.

Őszintén szólva nekem nem sokat mondott az előadó neve a fellépést megelőzően, ennek ellenére kinéztem magamnak a klub programjából, egyrészt mert a Muzikumban a zenék megválasztásában még sosem csalódtam, másrészt mert tanúja és résztvevője szerettem volna lenni annak, ahogy egyik kedvenc helyem új fejezetet nyit a saját történelmében, és előlép a nemzetközi szinten is jegyzett klubok közé.

Hát, a „belépő” frenetikusra, elsöprőre, elképesztőre sikerült, egy olyan koncertet láthattunk, amit mi, akik ott voltunk biztosan nem fogunk elfelejteni!

Barátommal és „megfigyelőtársammal” Sz. Istvánnal rögtön az elején megállapítottuk, itten eleve van egy bizonyos fokú igazságtalanság, amikor a produkció Simon McBride neve alatt fut. Természetesen tudjuk, hogy a Jimi Hendrix Experience óta megszokott, szükséges a húzónév, a személyiség, akire fel van fűzve az egész zene, akivel a közönség kb. azonosíthatja az elhangzó muzsikát. Esetünkben azonban a trió két másik tagja, a kiváló Dave Marks basszer és Marty McCloskey dobos annyira nem szimpla kísérőként, hanem Simon McBride gitáros-énekes teljesen egyenrangú partnereként zenélt, hogy igazságosabbnak vettük volna szinte, ha valamilyen közös néven szerepel a zenekar.

 

 

Sokat azért nem vívódtunk ezen a problémán, nem is vívódhattunk, mert az együttes az egyik ámulatból a másikba ejtett minket, amíg végre a 3. szám magasságában rájöttünk, mivel is szembesülünk: azzal, hogy a gyakorlatilag kimeríthetetlen ír-angol rock-hagyomány nem hogy nem halott, még csak meg sem állt a fejlődésben, hanem köszöni szépen, jól van, és folyamatosan termel, ad újabb és újabb hatalmas tehetségeket!

Egy amerikai lap kritikáját olvastam a koncert után, szerintük a belfast-i rock szentháromság Van Morrison, Rory Gallagher, Gary Moore, Simon McBride miatt hamarosan inkább négylevelű lóhereként lesz említhető…- és ebben semmi túlzás nincsen, a kritika mindössze egy árnyalatnyi kiegészítésre szorul. A Simon McBride trió ugyanis akarva-akaratlanul bemutatta, igazolta, hogy a rockzene integráló képessége még mindig hatalmas, nem csak kialakulása idején tudta „felvenni” a bluest, az ír, angol, vagy amerikai zenét, hanem erre ma is képes, amennyiben megfelelő fantáziával és zenei képzettséggel rendelkező emberek játsszák. Ilyen értelemben a fellépők a műfaj jelenét és jövőjét is vázolták: mindig, mindent szabad és kell újragondolni…mint jeleztem, a „dolog” működött!

McBride és együttese ugyanis gyakorlatilag mindent megvillantott előttünk, ami az elmúlt 40 évben rockzeneileg a Brit szigeteken és Írországban történt, kezdve az agresszív Who-tól a new wave-en, a U2 feelingjén át egészen a Smoke on the Water-ig, a fináléban majdnem emberhalált okozó sújtással érkező Black Sabbath Iron Man-ig (!), a progresszíveket felidéző szürrealisztikus hangulatokig, miközben az egész mögött-felett Gary Moore hatalmas szelleme lebegett…És Hendrix.

 

 

Most valaki esetleg arra gondolhat, Úristen, micsoda kaotikus, erőltetett és modoros előadás lehetett ez, kész rockmúzeum. Nahát, éppen hogy nem! Simon McBride ezt a nagy ívű zenei tablót úgy építette fel, hogy senkinek epigonjává nem vált, mindvégig teljesen egyértelműen meg tudta mutatni saját egyéniségét, stílusát. Legjellemzőbben ez pont a koncert közepe felé játszott Hendrix-egyvelegben volt tetten érhető. A sajnos már ezerszer hallott, de gyönyörű Little Wing-et és a vele egybe szőtt Spanish Castle Magic c. darabot, majd a Power of Soul-t olyan tartalmakkal, zenei ötletekkel töltötték fel és fogalmazták át, hogy az ember csak rácsodálkozni bírt: Te jó Ég, még ez is benne rejlett ebben a témában? Ahogy Pista barátom találóan megfogalmazta, a McBride trió nem Hendrixet, hanem Hendrix számokat játszott. Talán szójátéknak tűnik ez a különbségtétel – aki hallotta az együttest, tudja, hogy nem az.

Egyébként semmi baja nem volt a saját nótáknak sem, a „Change”, vagy az előttem ismeretlen című, de „Nothing is Free in This Cruel World” refrént tartalmazó nóta, bármelyik nagy előd repertoárján elfért volna, az egyetlen momentum, amit ezen az estén a zenével kapcsolatban sajnálni lehetett, hogy mindössze kb. 120 perc után véget ért…

Ami felett még elsiklani nem szeretnék, az a szokásos magyar betegség, a sznobéria. A koncertlátogató T. Közönség úgy tűnik nem ismerte még fel, hogy a Muzikum klubban következetesen képviselt, erős zenei koncepció van jelen, itt tehát egy 3500,-Ft-os beruházással hibázni nem lehet, de legalábbis nehéz. (Majd megyünk lábat rázni 20.000-ért, kiérdemesült rockharcosok pénzbeszedő turnéjára, ahol „húbameg, egy az egyben!” játsszák ugyanazt ugyanúgy, mint 10,20,30 éve…)

Bizony szűk kör, az „elvetemültek” tábora jött csak el csütörtök este, persze ettől függetlenül a hangulat, a zenekarnak köszönhetően így is kiváló volt. (Azért a megjelentek is valószínűleg hozzátették a magukét, Simon McBride honlapján tett bejegyzéséből úgy tűnik, jól érezte magát a budapesti színpadon.)

Mindennek ellenére nézzünk előre bizakodva a jövőbe, akár a Muzikum klub októberi-novemberi programfüzetébe például, és vegyük észre a következő nemzetközi és hazai produkciókat! Megnyugodhatunk, a Simon McBride trió által igen magasra feltett léc, a továbbiakban is „át lesz ugorva!”

 

A koncerten elhangzott dalok:

 

Don't Dare
The Stealer
You Got A Problem
Heartbreaker
Fat Pockets
Little Wing
Spanish Magic Castle
Change
Pushing It Out
Sugar Love
So Much Love To Give
Dead Man Walking
One More Try
Don't Be A Fool

Power Of Soul

 

A koncertet a LOTS Music szervezte.

 

 

El Bandi

 

Fotók: Császár Márta