Bejelentkezés

x
Search & Filters

Leégett a Barba Negra – Leander Kills, Nomad, Mudfield koncertbeszámoló



Márciusban nem csupán a tavasz köszöntött be, hanem a magyar rockéra színe-java is visszatér lassan a színpadokra. Erősen, sold out bulival kezdte a turnészezont a Keytracks kiadó, ami három pártfogoltját, a Leander Killst, a Nomadot és az új felfedezett Mudfield-et küldte csatasorba a rajongók legnagyobb örömére. 
 
Ragadjunk le pár mondat erejéig az utóbbi bandánál! A Mudfield ugyanis állatorvosi lova a vidéki kisvárosi, falusi bandák problémáinak. Adott egy baráti társaság, ami összeáll zenélni, feldolgozgatják más előadóktól a kedvenc számaikat, írnak esetleg saját dalokat is, amennyiben futja rá energiában és kreativitásban, végül eljutnak a környező térség rendezvényeire sokszor azon az áron, hogy beleölnek rengeteg időt és pénzt egy meg nem térülő projektbe. Majd az élet könyörtelenül kopogtat az ajtón, mondván, hogy ’valamiből mégiscsak meg kell élni’, s szép lassan hamvába holt művészetté elenyészik a tálentum. Ismerősen hangzik? Valahogy így fest az életciklusa egy tehetséges, ám „rossz helyre” született zenekarnak.
 
Gyanítom, erre a sorsa jutott volna a Mudfield is, amennyiben nem figyelnek fel szakmai körökben a 2017 decemberében megjelent Nem kell klipjükre. A vidéki buborékból való kiszakadás, az ismertség és a fenntartható zenei pálya lehetősége csillant fel ezzel az alföldi banda előtt. 
 
És bizony a Barba Negrában meg is tettek mindent azért, hogy méltóképpen mutatkozzanak be a fővárosi színpadon. Ahogy haladtunk előre a setlisten, úgy lettek egyre jobbak és jobbak a sárréti rockerek. Az első pár szám alatt Kovácsovics Máté énekes hangja sokat csúszkált, nem bántóan, de érezhetően. Ugyanakkor sokáig ő volt az, aki vitte a hátán a csapatot színpadi jelenlét tekintetében, míg a gitárszekció statikusan pengetett egy helyben. Aztán valahol a 40 percnyi játékidő felénél megtört a jég. Nem tudom, mi történt, leküzdötték talán a fiatalok a mérföldkőnek számító koncertjük miatti megilletődöttségüket, esetleg inspirálta őket az egyre-másra érkező embertömeg, netán a hallgatóság érzett rá a sárréti virtusra. Az viszont tény és való, hogy a Mudfield tagjai feloldódtak, s végül egy olyan jó, élettel teli, energikus koncertet adtak, ami az est első fellépői esetében kifejezetten ritka. A Szerepek című friss szerzeménynél éreztem először azt, hogy igen, most elkapták a fonalat; a Nem kell ars poetikus szövegvilága még az én agglomerációbeli szívemet is megdobogtatta; a Scurf rekesztős hangjainak hála pedig a kellemes libabőr sem maradt el. Máté ekkor már kiválóan intonált, s a többiek is önfeledt grimaszok sorával kísérve szaggatták a húrokat, illetve püfölték a dobokat. A meglepően népes hallgatóság (ha szellősen is, de a teljes nézőtér megtelt!) cserébe megadta a Mudfield-nek azt, amiben előzetesen reménykedtek: egy, a karrierjüket előremozdító, acélos koncertélményt. Nem kérdés, hogy sokan érdeklődve fogják várni a banda 2018 őszére datálható első nagylemezét. 
 
 
A Nomad teljesen más tészta abból a szempontból, hogy a Juhász Marci vezette formáció befutott az évek során. A rutin meglátszott az előadásmódon is: a drámai hangzású intro után kőkeményen odacsapott a zenekar a lovak közé, s ellentmondást nem tűrően rántotta maga után a közönséget. A színpadon felszabaduló energiák még a legvisszafogottabb embert is szolid bólogatásra késztették, Marci kiválóan tartotta a kapcsolatot a hallgatósággal, hergelte és énekeltette a közönséget akkor, amikor kellett. A Minden történet elején még a szájharmonika-tudását is megcsillogtatta (ha már a Csillag születik tehetségkutató showból csöppent a Nomad élére), ugyanakkor az Engedd, hogy mégegyszer során bemutatott hastáncot már a tini lányokat célzó marketingfogásnak éreztem. Ami felett még bűn lenne elsiklani, az Marci hangja, hogy pontosan fogalmazzak, hörgése. Kiaknázatlan lehetőségnek érzem, hogy a dalok nagy része a tiszta énekhangra épül, miközben az énekes bitang jó orgánumú hörgése alig-alig kerül előtérbe. Szívesen megnézném Marcit egy – vagy inkább két – fokkal zúzósabb formáció részeként is.
 
Mivel nem ismertem korábban a bandát, így a setlist helyett inkább a zene jellegére, atmoszférájára koncentráltam: véleményem szerint itt van a kutya elásva. A Nomad kiválóan ért ahhoz, hogy a zenéjével, a megjelenésével, a színpadi jelenlétével igencsak változatos igényeket szolgáljon ki. Nem is túl langyi, nem is túl kemény; sok helyütt slágeres, mégsem közhelyes; látványos és energikus, ugyanakkor – a hastánctól eltekintve – nem hatásvadász. Mindezt párosítja egy kivételes képeséggel: a megtévesztés képességével. Ugyanis a koncert alatt olyan érzése van az embernek, mintha a banda folyamatosan egy leheletnyit gyorsítana a számok alatt, fokozná a tempót, holott ténylegesen ez nem történik meg. Ebben a műfajban ez áldás, egy olyan ajzószer, ami garantálja a közönség önfeledt hangulatát.
 
Így nem csoda, hogy mindenki meg tudta találni a Nomad koncertjében a neki tetsző szeletet. Szinte sajnáltam, hogy nem főzenekarként játszottak, megnéztem volna azt a közönséget, ami nem spórol az erejével tudván, hogy még egy előadó várakozik a backstage-ben.
 
 
A Mudfield és a Nomad által felspanolt tömegnél jobbat nem is kívánhatott volna a Leander Kills. S a tömeg megnevezés ez esetben nem költői túlzás. A bő 15 perces csúszással kezdő Killsre várakozván mindenki szoros ismeretséget köthetett mindkét nem képviselőinek különböző testrészeivel, akár akarta, akár nem: ennyire nem volt tér az emberek között. A fullasztó nyomorgásból a Túlélő kőkemény riffjei szabadítottak ki. Lehet, hogy az oxigénhiánytól hallucináltam már, de úgy hallottam, mintha a szám djentes felütése az eredetinél is gonoszabb harmóniákkal egészült volna ki.
 
 
Akár képzeltem, akár nem, az tény és való, hogy Leanderék egyik legnagyobb erőssége a megújulás képessége, annak tudása, hogy ne váljanak egysíkúvá – ellentétben mondjuk a Roaddal, ami jellemzően ugyanazokat a számokat, ugyanazzal a hangzással, nem ritkán ugyanolyan sorrendben játssza turnéról turnéra. A Kills ilyen szempontból sokkal változatosabb, figyel arra, hogy új impulzusokat adjon a rajongóinak. Ez érezhető volt most is. Egyrészről erőteljesen támaszkodott a banda az új album, az Élet a halál előtt számaira: a 10 tételes korong több, mint ¾-e hangzott el a bő másfél óra alatt. Mindazonáltal az egyensúly nem borult fel, bőven akadtak számok a Túlélőről is, ahogy nem maradhattak el a Rising-éra klasszikusai sem, mint a 8. főbűn vagy a Lőjetek fel. Másrészt a megújulás képességét lehet felfedezni az egyes számok átdolgozásában is. A kísérletezés persze balul is elsülhet (ld. A Dalban előadott félig akusztikus, félig kemény hangzású Nem szól harang verzió), azonban könnyen születhet olyan szerzemény is, ami túlszárnyalja az eredetit. Ez történt az Este van című számmal, amiből a betársuló Juhász Marcinak hála egy addig nem hallott duettet faragtak Leanderék, hogy Czifra Miki vagány gitárszólójáról ne is beszéljek. 
 
 
Mindazonáltal lehetne még fejlődni e téren, legalábbis ami a lassú, balladai felhozatalt illeti. A minden fellépés kötelező elemévé avanzsált Élet és Szomorú vasárnap helyett, legyenek azok bármennyire is ikonikus alkotások, szívesen hallanám legalább egyszer élőben az Egy napom maradt dallamait, ahogy a valóban gyönyörű Fényév távolság feldolgozást is. 
 
Ezért a kis sérelmemért viszont bőven kárpótoltak azok az ismerős elemek, amiket nem tudok megunni, mint a Híd, aminek a bevezető riffje után egy emberként ugrott fel ismételten a térdelésből az egész Barba Negra, vagy Valentin dobszólója, ami közben Valentin játszi könnyedséggel, laza eleganciával kapta el – vagy éppen ejtette el – a dobverőit. S bizony, a magamfajta pogókedvelő nem tud betelni azzal sem, hogy a Valami folyjon alatt a színpadtól a keverőpultig terjedő wall of death-ben vezethette le a feszültséget.
 
 
S talán ez a halálfal mutatja meg a legplasztikusabban, hogy milyen volt az este egyben értelmezve. Egy hatalmas energialöket, amihez minden fellépő hozzájárult, mindenki épített rajta egy keveset. A Mudfield begyújtott a kályhába, a Nomad tovább szította a tüzet, s végül a Leander Kills égette fel a házat. Ezek után ne csodálkozzunk a 20 fokos tavaszi melegen!
 
 
Petróczi Rafael
 
Fotók: Barba Negra, Danesch Péter, W's Photos
 
Támogatónk az NKA Hangfoglaló Program.