Bejelentkezés

x
Search & Filters

A Legyőzhetetlen – Carl Palmer és együttese az A38 Hajón (2017.04.26.) koncertbeszámoló

Ha az ember a szerdán átélt koncertről ír beszámolót nem kerülhet meg két kérdést. Az egyik, hogy kicsoda Carl Palmer? A többség válasza erre valószínűleg ez lenne: az Emerson Lake and Palmer nevű, világhírű progrock trió dobosa. A válasz nem helytelen, csak pontatlan. Carl Palmer már az ELP előtt is játszott egy kiváló és alapvető zenekarban, melynek Atomic Rooster volt a neve, az ELP után pedig szerepelt a szintén világhírre szert tett Asia nevű szupercsapatban. Ezzel együtt a második kérdés a koncert alapján mégis az, hogyan viszonyul Carl Palmer jelenlegi muzsikája az ELP-hez?

Ez a kérdés azért nem kerülhető meg, mert a Carl Palmer trió koncertje javarészt az ELP darabjaiból, illetőleg általuk is játszott feldolgozásokból állt. Ennek szomorú aktualitását Keith Emerson és Greg Lake, a két másik volt tag közelmúltban bekövetkezett halála adja. De borongásról, gyászos levertségről szó sem lehetett, az elhunyt társakat Palmer egészen más hangulatban idézte meg!

Nyitányként a Peter Gunn és a Hoedown bombasztikus egyvelege hangzott el, és ez a két szám már meg is mutatta, mire kell készülnünk a továbbiakban. Elképesztően dinamikus dobolás, fékezhetetlennek tűnő tempó. A gitár és a basszusgitár effektjei „váltják ki” Keith Emerson csapongó zsenijét és adott esetben a Greg Lake felejthetetlen hangján megszólaló részeket.

Itt kell megválaszolnunk a második kérdést: Carl Palmer nem ELP emlékzenekart hozott Budapestre. Azt akarja elmuzsikálni, hogyan értelmezi ő, mint a korábbi világhírű zenekar volt dobosa azt a zenei hagyományt, amit – sajnos – ma már csak ő tud felmutatni a közönségnek. (Magyarországon egyébként korábban mindössze a kiváló ELPirates zenekar tudott összehozni néhány kiváló bulit Emersonék műsorából a Jókai klubban a 2000-es évek elején, még beelőzve a tribute-korszakot. Azóta sajnos nincsen hír róluk…)

 

 

És ha már a zenei hagyomány…az ELP annak idején, 1970-ben az első lemezén játszott Lucky man című slágerével és ugyanitt közzé tett Bartók „Allegro barbaro” feldolgozásával lett világhírű. Későbbi munkásságuk során százezrekhez, de megkockáztatom milliókhoz vitték el Bartók mellett pl. Muszorgszkij, Bernstein muzsikáját, olyanokhoz, akik egyébként az ún. klasszikus zenét egyáltalán nem hallgatták. E sorok írója is azok között volt, akik az „Egy kiállítás képei-t” sose hallgatták volna meg eredetiben az ELP nélkül. Tehát a feneketlen, tehetségeket számtalanul kibocsátó angol rock-szcénából érkező együttes feldolgozhatott Bartók-darabot. Ez itthon, szintén kiváló zenekaroknak, így a Mini-nek és a Panta Rhei-nek nem adatott meg. A Mini rendkívüli „Egy este a székelyeknél”- feldolgozását ugyanakkor, a 70-es évek elején nem lehetett Magyarországon, Bartók hazájában kiadni, és pont a Bartók-örökös beavatkozása miatt. Ez a rocknak a két világban érvényes társadalmi presztízsét is jellemezte véleményem szerint. Odakint Royal Albert Hall, nálunk meg: „Hosszúhajú hülyegyerekek nem játszhatnak olyat, ami „magaskultúr, ah”!

Na de vissza a Carl Palmer trióhoz! Teljesen egyértelmű, hogy maguk a művészek is érzik, az általuk színpadra vitt repertoárt sokszínűen, de nem szolgai módon utánozva kell eljátszani. A két partner, két fiatal zenész, Paul Bielatowicz gitáron, Simon Fitzpatrick basszusgitáron és Chapman sticken, kétségtelenül több ponton jótékonyan frissítik az ezerszer hallott ELP-darabokat, ugyanakkor más pontokon azért volt olyan érzésünk, hogy az eredeti trió által hihetetlenül magasra feltett lécet nem tudták megugrani.

 

 

 

Jó pillanat, jó zenei ötlet volt véleményem szerint a Chapman-stick „bevetése” Bernstein America c. darabjának feldolgozásában, el kell ismernünk, ebben a különleges hangszerben óriásiak a lehetőségek.

Kellemes meglepetés és felrázó erejű rádöbbenés volt a műsorban a XXI. Century Schizoid man c. King Crimson szám, az egyik legfontosabb progrock alapmű. Ezt is Greg Lake énekelte eredetileg, ebben is hiányzott, de így is kiváló illusztrációja volt a darab annak a mélyen egybe tartozó rock-kultúrának, melyre az imént is utaltam.

Azután megszólaltak a leghíresebb ELP számok, köztük a Jerusalem, a Lucky man, és előkerült a Carmina Burana c. kórusmű is, instrumentális változatban! Ez azért nem semmi, ha meggondoljuk!

Aztán a finale grande természetesen a „Kiállítás képei” c. Muszorgszkij-Ravel-ELP darab előadása volt, amelynek végén, a „Kievi Nagykapu” c. dalhoz érve szerintem mindenki fejében felcsendült Greg Lake szárnyaló hangja: „There’s no end to my life, no beginning to my death. Death is life!”

Ebben a pillanatban pedig akarva-akaratlanul megszületett a katarzis (egyszerűbben: libabőr), mely ezúttal annak a fantasztikus üzenetnek szólt, ami átzengett az A38 közönsége, Carl Palmer együttese és a két elhunyt óriás, Keith Emerson és Greg Lake között. Nagyszerű, írhatnám, és miért ne írjam, felemelő volt!

 

 

De Carl Palmer nem az az ember, aki szomorkás-nosztalgikus hangulatban engedné távozni a közönségét. A ráadásban adta ugyanis azt a „nagy szólót”, ami minden dobos-központú koncert várva várt attrakciója – és, aki ezt végignézte, nem fogja elfelejteni. Ugyanis a 67 éves (!) művész most át- és visszalényegült: játékos lett, zsonglőr, szakmája minden fortéját ismerő clown. Ennyire szórakoztató, zenei humorral teli dobszólót utoljára Elvin Jones-tól a dzsesszdobolás nagy öregjétől láttam (videón). Palmer itt nem csak a dobokon, az állványokon, a rögzítő kapcsokon, a dobszék lábán is ütötte a ritmust, egy ponton pedig semmi mással nem, mint a két egymáshoz ütögetett dobverővel. Nem bánom gondolja a T. Olvasó, hogy hatásvadász dolog lehetett. Megengedem, lehet, hogy az volt, de úgy, mint egy kiválóan kivitelezett zsonglőrmutatvány, vagy bűvész trükk, amikor leesett állal figyeljük, hogy hát ezt hogy csinálja???!

És persze nem mellékesen megérthettük, hogy Carl Palmer a legnagyobb ritmus-élő emberek egyike, akinek kezében, fejében, minden mozdulatában ott a dobolás. Vannak sportolók, akik a leggyorsabban úsznak, vagy a legtöbb gólt lövik, nem lehet lehagyni, megverni őket. Vannak politikusok, akik a legtöbb szótagot bírják kimondani beszédjeikben másodpercek alatt, nem lehet ledumálni, még félbe szakítani se őket. És van Carl Palmer, akinél többet ütni egy koncert alatt dobolás közben nem lehet – ő ebben a Legyőzhetetlen!

Végül két rövid megjegyzés: egyik, hogy részemről nagyon-nagyon remélem, hogy Carl Palmer valamikor még Atomic Rooster műsorral is jelentkezik, mert az is hatalmas, de mára méltatlanul elfelejtett zenekar volt. (Lehet, hogy e sorok írója, aki 17 évvel fiatalabb Palmernél, ezt már nem éri meg, Carl Palmer azonban biztos, neki az évek nemigen számítanak, ez kiderült szerdán.)

 

Másik, hogy igen jólesett a koncert előtti, az Orrban történt sörözgetés közben a félbarna csapolt Staropramen, no meg az, hogy bemelegítő zeneként Frank Zappa Overnight sensation c. lemezét játszották szinte végig.

„Navigare necesse est!”- mondja a klasszikus. Vagyis, nem teljesen pontos fordításban: A38 Hajózni márpedig kell!

 

További fotókhoz klikk ide!

 

 

El Bandi

 

Fotók: Polgár Péter (PP Rock)