Bejelentkezés

x
Search & Filters

"A lengyel vízilószörny letapossa közönségét" - Arch Enemy, Behemoth, Carcass koncertbeszámoló - 2022.10.16. Barba Negra Red Stage



Arch Enemy, Behemoth, Carcass - 2022. 10. 16. Barba Negra Red Stage
 
Régen minden jobb volt, még a nosztalgia is. Azért a budai Barba Negra abból a szempontból mindenképpen jobb volt, hogy hangverseny előtt lehetett melegíteni a legendás Rege Presszóban (Pilsner Urquell és bécsis zsömle, esetleg zsíros kenyér). Nem is kellett megnézni, pontosan hánykor kezdődik a koncert – amikor a tömeg elindult a Regéből, az ember kiitta a sörét, és ment a nyájjal. Valahogy a metal és az alkohol úgy kapcsolódik össze, mint a mozi és popcorn, nem emlékszem, hogy láttam-e valaha egyetlen metalkoncertet is tökéletesen józanul. 1988-ban (mikor én még 14 éves szentesi metalos csipszar voltam, és Metallica-pulcsiban jártam iskolába) megkérdeztem az egyik haverom bátyját, aki akkora nagyfiú volt már akkor, hogy elengedték a szülei a pesti Iron Maiden-koncertre, hogy milyen volt élőben a Vasszűz. Csillogó szemekkel álltam előtte, arra számítottam, hogy beavat majd valami misztikus titokba, de csak annyit vetett oda nekem: „Nem tudom. Túl sok volt a pálinka a buszon. Már Csongrádra sem emlékszem, nemhogy a koncertre!” (Ti.: Csongrád Pest felé az első város Szentestől.)
 
Úgyhogy ezúttal nincs Rege, se csapolt Pilsner, se bécsis zsömle, dobozos sörrel melegítek a négyeshatoson, aztán a csepeli HÉV-en. Kikutyagolok a pusztába, ahol kiderül, hogy a brit Carcasst már precízen le is késtem, ezt onnan tudom, hogy a terembe lépve a színpad fölé vetítve egy csuklyás sátáni szerzetes arcát látom, aki (szokás szerint) az ördögről, a pokolról és hasonló alvilági dolgokról hablatyol.
 
Carcass
 
Majd színpadra lép a lengyel Behemoth zenekar, és olyan fergeteges bulit tol, hogy iszonyat. Persze semmi újat nem találtak ki a gdański sátánfajzatok, csak éppen kurvajóra gyúrták össze a death és a black metalt, megfűszerezték egy csipet thrashsel, leöntötték egy vödör véres sátánizmussal, hullára maszkírozták az arcukat, és pusztító neveket adnak maguknak: Nergal (mezopotámiai isten, az Alvilág ura), Inferno, Orion (Poszeidón fia, egy behemót vadász), illetve Seth (na most ez vagy Sét, Káin és Ábel tesója, de inkább Széth, a pusztítás és a zűrzavar egyiptomi istene). Elnevezték magukat egy Ószövetségi vízi szörnyről, aki valamiféle rémisztő, hatalmas víziló lehetett, bár mi inkább azt a Behemótot ismerjük, aki Bulgakov A Mester és Margarita című regényében szerepel: két lábon járó macska, a Sátánnal érkezik Moszkvába, állandóan zabál, és imád bajt keverni. Ez utóbbi tulajdonsággal a Behemoth zenekar is rendelkezik, folyton bajt kevernek, amikor kicsit lankadni kezd irántuk a figyelem, rögtön valami balhét csinálnak. Nergal hol „Black Metal against ANTIFA” pólóban pózol a közösségi médiában, hol a Bibliát tépi szanaszéjjel (persze ebben a műfajban már az is stréber, aki nem gyújtogat fatemplomokat).
 
 
A Behemoth zenekart nézve és hallgatva az ember arra a következtetésre jut, hogy a metalban (különösen annak extrém verzióiban) a kikeresztelkedett barbár népek dalnokai próbálják meg feldolgozni a kereszténységgel való régi problémáikat. Persze, a maguk módján. Nergal például latin szakos volt a gdański egyetemen, és ennek megfelelőek a banda lemez- és számcímei: Opvs Contra Natvram, Satanica, Versvs Christvs vagy Ora Pro Nobis Lucifer, ami annyit jelent, hogy Imádkozz értünk, Lucifer!, és ezzel a számmal indul a Behemoth koncertje, ami egyszerre brutális és zseniális, a hang szinte leviszi a fejemet, a négy lengyel sátánista nem kér, de nem is ad kegyelmet, Nergal pokoli hangja szinte karcolja a dobhártyát, a lengyel vízilószörny fordított kereszttel a nyakában, tölgyfatörzs vastagságú lábakkal, döngő léptekkel gyalogol át transzba esett közönségén. Mondjuk, sokat nem látok a koncertből, mert a közönség szinte minden tagja az okostelefonját magasba tartva rögzíteni akarja a hangversenyt. Megannyi önjelölt operatőr! Ahelyett, hogy élveznék a minőségi műsort, ráznák a sörényüket, léggitároznának, ugrálnának a magasba, ördögvillát mutogatnának az égbe, ehelyett csak kameráznak vég nélkül. Minek? Ott van a YouTube-on minden, megtekinthető, meghallgatható ingyen és kiváló minőségben. Minek felvenni szar minőségben, kétszáz méterről? Soha nem fogom megérteni, és igazat adok azoknak a zenekaroknak, akik megtiltják a kamerázást a koncertjeiken. Én elvenném belépéskor a telókat, mint az iskolában. Kifelé pedig átnyújtanám minden kedves vendégnek a koncert profi videófelvételét pendrive-on.
 
 
Szóval az idióta kamerázás miatt már a küzdőtér közepétől csak telefonerdőt látok, de a hang mindenért kárpótol. A Behemoth olyan vérprofin vegyíti a borzalmat a dallamokkal, hogy az ember szinte észre sem veszi, hogy végig a pokolban jár. Hátborzongatóan zseniális, amit csinálnak. A színpad irányában csak némi füstfelhőket meg lángpamacsokat látok, de hát ezeken csak röhögni tudok, utolsó koncertélményem ugyanis egy májusi Rammstein-hangverseny volt, ahol konkrétan egy egész prágai repülőteret gyújtottak fel a piromániás osztrogót barbárok (láttam őket pár éve Barcelonában is, ott egy stadion égett porig). 
 
Mikor egy ízben a Behemoth műsora alatt meglátogatom az illemhelyet (a fokozott sörbevitelnek köszönhető ez), az épületen kívül álmos Arch Enemy-rajongó kisgyereket pillantok meg, akit szemmel láthatóan nem metalos anyukája kísért el, hogy megtekinthesse a gyermek rajongása tárgyát. Megható kép, le kellett volna fotózni, de hát én nem kamerázni jöttem ide. A Behemoth 11 nótát játszik, majd elköszön Chant for Eschaton 2000 című szerzeménnyel, hogy átadja a színpadot az est fénypontjának, az Arch Enemynek (sokan csak erre a műsorszámra jöttek, eddig kint söröztek). 
 
A Behemoth setlistje:
 
01. Ora Pro Nobis Lucifer
02. The Deathless Sun
03. Ov Fire and the Void
04. Thy Becoming Eternal
05. Conquer All
06. Daimonos
07. Bartzabel
08. Off to War!
09. No Sympathy for Fools
10. Blow Your Trumpets Gabriel
11. Versvs Christvs
12. Chant for Eschaton 2000
 
 
Kis pisi-sör szünet, majd egy rövid intro után lehull a lepel (melyre az van írva: PURE FUCKING METAL), és a kék hajú, bőrszerkós, törékeny alkatú metalbarbie, a kanadai Alissa White-Gluz köszönés helyett akkorát hörög a mikrofonba, hogy egy felzaklatott, elhízott, láncdohányos, alkoholista belső-ázsiai favágó is megirigyelhetné tőle. Régen minden jobb volt, még a nosztalgia is, jut eszembe megint, engem valahogy a svédek új (már amennyire új, Alissa 8 éve került a zenekarba) énekesnője sosem tudott elvarázsolni.
 
 
Amúgy sem tudok mit kezdeni a műfajjal, vagyis az ún. „dallamos death metallal”, de valahogy azt nagyon bírtam, mikor a szőke és germán bosszúistennő, Angela Gossow halálos hörgéssel és tapadós vérpiros bőrruciban adta elő a Nemesist. Abban azért volt kraft. Az azért karcolt. De ez a popdeath nekem meglehetősen uncsi. Alissáék nagyon tisztességesen nyomják le a műsort rajongóiknak, a Deceiver, Deceiver című slágerrel kezdik, én pedig egyre gyakrabban látogatom a söröspultot. Alissa rendületlenül rázza kék sörényét és hörög, ám néha azért megmutatja, hogy egyébként rohadt jó énekhangja is van. De nem történik meg a csoda.
 
 
 
Az outro előtti utolsó dal, a tizenharmadik a sorban persze a Nemesis, ott azért én is vad headbangelésbe kezdek (pedig veszélyes, akár agyvérzést is okozhat, íme egy hír 2014-ből: „A Hannoveri Orvosi Egyetem szakértői számoltak be a Lancet című brit szaklapban egy esetről: a koponyaűri vérzéssel kezelt páciens sokáig fejtörést okozott az idegsebészeknek, mivel a férfi sem balesetről, sem bármilyen esésről, sem a fejét ért ütésről nem tudott beszámolni. Csak alapos kérdezősködés után derült ki, hogy négy héttel korábban a férfi egy Motörhead-koncerten rázta túl hevesen a fejét.”)
 
Az Arch Enemy setlistje:
 
01. Deceiver, Deceiver
02. War Eternal
03. Ravenous
04. In the Eye of the Storm
05. House of Mirrors
06. My Apocalypse
07. The Watcher
08. The Eagle Flies Alone
09. Handshake With Hell
10. Sunset Over the Empire
11. As the Pages Burn
12. Snow Bound
13. Nemesis
14. Fields of Desolation
 
Valahogy a közönségen se érzem, hogy szétszakadnának a varázslatos élménytől (de ezt lehet, hogy rosszul látom), mindenesetre a Nemesis után a tömeg fegyelmezetten indul el a HÉV felé. Ilyenkor régen a Rege felé vettük az irányt, esetleg az Aranykorsó Söröző felé, hogy kibeszéljük a koncertet (ha tudtunk még beszélni). Most némán iszom dobozos sörömet az éjszakai járaton. Kicsit tán el is bóbiskolok a négyeshatoson. Arra riadok, hogy Alissa hörög a fülembe. Kinyitom a szemem. Nem Alissa az, hanem egy szerencsétlen csöves, aki némi anyagi támogatásra szorul.
 
 
The Black Taylor
 
Fotók: Máté Évi