„Létkoktél” - Grateful Dead: 'Aoxomoxoa' újrakiadás lemezkritika
Az újrakiadások korszakát éljük, ez alól a Grateful Dead sem lehet kivétel. A sokat sejtető, de valójában jelentésnélküli palindrom címmel ellátott lemez, a csapat harmadik albuma, a 8 szám 36 percben adagolja nekünk a pszichedelikus életérzés akkori tájképeit és jellegzetes vízióit. 1969-ben járunk, a stúdiótechnika épp a 16 sávon való rögzítés fénykorába lép: a Dead egyike volt azoknak a bandáknak, akik ezt a technológiát az elsők között használhatták.
Jerry Garcia (dalszerző, énekes és gitáros) saját bevallása szerint egy experimentális korszak vette a kezdetét, ami végül egy laza 8 hónapos stúdiózásban és a kétszer felvett Aoxomoxoa albumban csúcsosodott ki. A horribilis stúdióköltségekről nem is beszélve… Állítólag, úgy szól a fáma, hogy először egy 8 sávos keverővel vették fel az anyagot, de ahogy megérkezett az új masina azonnal elkezdtek vele kísérletezni, gyakorlatilag ennek az eredménye ez a második felvétel. Illetve, ez az első olyan kiadvány ahol Garcia együtt dolgozott Robert Hunter dalszövegíróval. A több sáv több lehetőséget kínált, amit ki is használtak, rengeteg akusztikus rész hallható a dalokban, a hangzás analóg melegségét szinte máig érezni lehet. Él és lélegzik.
A későbbi pszichedelikus rock bandákra jellemző őrületes módon kitekert megvadulásoknak ekkor még nyoma sincs. Végig nyugi van, muddy folk blues és desert chill-be hajló témák tömkelege tarkítja utazásunkat, de szemnyitogató mélységekre illetve nagy életmegfejtésekre ne nagyon számítson senki. Tipikusan azt a zenét rejti az Aoxomoxoa, amikor abszolút béke van, süt a nap és minden gond épp elillanóban. Abban biztos vagyok, hogy ez az egész – mai füllel hallgatva meg pláne – egyeseknek felér egy komplett időutazással, ami egy visszatérés a ’60-as, ’70-es évek világába. Egy érintetlen és szabad világba, mely tele volt élettel. Lehet, hogy 50 év eltelt a megjelenés óta és hogy Garcia papa már 25 éve figyel bennünket felülről (vagy egy másik dimenzióból) az értékéből mit sem veszített a Dead hármas lemeze, ami leginkább egy szolid, délutáni lazulós, akusztikus rock szeánszhoz hasonlítható. Mondjuk, a szentesi Krimó vagy a csongrádi Tisza Presszó színpadán simán el tudnám képzelni egy hiteles zenekar tolmácsolásában.
Pár számot szeretnék kiemelni: itt hallható először a China Cat Sunflower ami később koncertjeik szerves részévé vált, klasszikus Dead nóta, óriási feeling van benne. A Dupree’s Diamond Blues szintén emlékezetes. A legfurább track a What’s Become of the Baby, amely emelkedett, szürreálba hajló hangulatával számomra, a magyar Himnuszt idézi. Nem tudom megmagyarázni miért, de roppant érdekes párhuzam. Kicsit ki is lóg a többi közül, nem egy szokványos tétel, tuti sokan tágra nyílt szemekkel fogadhatták anno. A peace-elős Cosmic Charlie zárja az albumot, amivel végül visszaugrunk az eredeti kerékvágásba.
Az artwork a Grateful Dead-re jellemző: elvont, trip-szerű illusztrációkkal teletűzdelt lay-out, nekem különösen a Grateful Dead logó tetszik („we ate the acid”) konkrétan az egész Rick Griffin (grafikus, a kultikus Zap Comix kontribútora) keze munkáját dicséri. A frontborító, mondhatni szimbolikus módon kapcsolódik a zenéhez, teret hagyva a szabad asszociációknak, az akkori időket juttatja eszembe, amikor még (talán) csak gondolat formájában létezhettem édesapám és jó anyám fejében.
Itthon a Magneoton Music Group adta ki szép digipak formátumban.
Az album dallistája:
1. St Stephen
2. Dupree's Diamond Blues
3. Rosemary
4. Doin' That Rag
5. Mountains Of The Moon
6. China Cat Sunflower
7. What's Become Of The Baby
8. Cosmic Charlie
Grateful Dead honlapja itt elérhető.
Lupus Canis
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
