Bejelentkezés

x
Search & Filters

To Live Is to Die - Húzzátok fel a mélyeket és gondoljatok Cliff Burton-re!



Cliff Burton, Jason Newsted, Rob Trujillo.  A Világ talán legnagyobb aktív zenekarának rajongói e három nevet  korszakokhoz, lemezekhez, dalokhoz, koncertekhez, de akár pillanatokhoz is kötik. Korai felvételeken az Anesthesia, a Day on the Green koncerten a For Whom: Cliff. Mexico City, vagy a Monsters of Rock Moszkvában 1,5 millió nézővel: Jason. A gorilla- vagy crab walk szintén a For Whom-ban: = Rob és még hosszan sorolhatnánk.
 
 
Ha korszakokról beszélünk, ezektől egyáltalán nem független hitvita ugyebár a Black Album előtti és utáni időszakról szóló állandó, és sokak (e sorok írója is közéjük tartozik) számára fárasztó, de sajnos valószínűleg soha véget nem érő diskurzus. A „Fekete lemez óta a fű se’ nő”, tábor nyilván Burton mellett teszi le a garast, az Enter Sandman „gyermekei” eleve Newsteddel ismerték és szerették meg a Metallicát, Trujillo pedig már a banda gigász-korszakában érkezett, hangszeres tudásával, emberi karakterével mindenki által elfogadottnak számít.
 
Ha már a törésvonalaknál tartunk, a Kirk wah-pedáljairól vagy a „Lars hozza-e élőben a One lábdob-témáját” szóló vitákkal pedig sokunkat már vallatni lehetne…
 
A tábor – mint minden nagy zenekar tábora – tehát megosztott. Azt a kérdést azonban egészen biztosan minden igazi rajongó többször feltette már magának: Milyen lemezek születtek volna azóta, milyen lenne ma a Metallica, ha 1986. szeptember 27-én azon a hideg svéd hajnalon nem csúszik ki a turnébusz Dörarp mellett és nem hal meg aznap Clifford Lee Burton? 
 
A Metallica összetört busza, Cliff Burton halálánek helyszínén
 
A To Live Is To Die című, Joel McIver. tollából született könyv minden eddiginél részletesebben, a lehető legtöbb érintettel folytatott beszélgetéssel megtámogatva igyekszik elénk tárni mindent, ami a Metallica Burton-érájáról, magáról Cliff Burton-ről, gyermekkoráról, családjáról, zenei fejlődéséről tudható.
 
Megtudhatjuk, hogyan került főhősünk a kezdeti, rövid McGovney időszak után a bandába, és hogyan változtatta meg azt zeneelméleti és komolyzenei tanulmányai, dalszerzési tudása révén, és hogyan vált egy személyben a Metallica későbbi naggyá válásának motorjává. 
 
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy témájánál, alanyánál fogva ez a könyv abban különbözik a Metallicáról eddig megjelent könyvektől, hogy mindent, ami zene, a basszusgitár szempontjából közelít meg. 
 
A laikus többség valószínűleg nem veszteget túl sok időt a basszustémák boncolgatásával, a hangszerek közül ez a legláthatatlanabb, helyesebben leghallhatatlanabb, szerepe a ritmusszekcióban mégis meghatározó. A szakmán kívüliek inkább csak hiányára figyelnek fel, elég csak az …and  Justice for All-ra gondolni, ahonnan ugye valahogyan eltűnt Jason sávja, a neten rövid keresés után fellelhető a „Remastered” változat, erősen ajánlott kategória. 
 
Számomra a könyv legerősebb részei azok, ahol a Kill ’Em All, a Ride the Lightning és a Master of Puppets dalait veszi egyenként górcső alá a szerző, nyilván teszi ezt a basszus perspektívájából. McIver is basszusgitáros, így megvannak az alapjai az imponálóan részletes elemzésekhez. Olyan, akár száz hallgatás után is sokak számára rejtett momentumokra hívja fel az olvasó figyelmét, melyek hatására sokszor olvasás közben tettem fel a fejhallgatót és hallgattam meg pl. a Creeping Death-ben 0.28-nál (kedvenc kifejezés következik) az „ez fájni fog” pillanatot. Azt eddig is tudtuk, hogy a Master vagy az Orion középrészét szinte úgy, ahogy van Cliffnek köszönhetjük (tegye fel a kezét és egyúttal szégyellje magát az, aki nem pörgette vissza ezeket ezerszer a kocsiban és hallgatta újra meg újra), de nekem a Ktulu alatti örvénylő basszus pl. nem volt meg, és több olyan klasszikus is van, amit a könyvnek köszönhetően egészen más füllel hallgatok ezentúl.
 
 
Az előzmények, majd az első három lemez taglalása után eljutunk Svédországig, a balesetig, majd az azóta eltelt több, mint három évtizedig, amelyet alapvetően meghatározott az a három év, amit Burton Hetfieldék mellett a Metallicában töltött, és amely nélkül szinte biztosan nem születtek volna olyan, egészen valószínűtlen példányszámban elkelt lemezek, melyeket mindannyian hallgatunk azóta is. (na jó, a „Lulu” nem tartozik ezek közé). 
 
Ha össze kellene foglalnunk Burton jelentőségét az röviden ez lehetne: Nélküle nem vált volna azzá a Metallica amivé vált, a Metallica nélkül pedig nem vált volna azzá a rockzene, amivé vált napjainkra.
 
Úgyhogy zárszóként: olvassátok el a To Live Is To Die-t, tegyétek be a Kill-t a Ride-ot és a Master-t, húzzátok fel a mélyeket és gondoljatok Cliff Burtonre… Ámen. smiley
 
Cliff Burton sírja
 
A könyv megvásárlásához klikk ide!
 
 
Lati