Ma 50 éves az AC/DC 'High Voltage' albuma (lemezismertető)
50 évvel ezelőtt, 1976. május 14-én jelent meg az AC/DC első nyers, izzadságszagú, ösztönös rock ’n’ roll globális robbanása, a High Voltage. Semmi cicoma, csak feszültséggel teli dalok és Bon Scott karcos igazságai.
Azért nem árt tisztázni ennek a lemeznek a mibenlétét. Ez az album ugyanis az AC/DC első nemzetközileg terjesztett kiadványa volt, az Atlantic Records jóvoltából. Nem keverendő össze az Ausztráliában megjelent első AC/DC-lemezzel, amelynek szintén High Voltage volt a címe, csak más dalokkal és borítóval. Ezt követte a szintén csak hazai, no meg új-zélandi terjesztésben megjelenő T.N.T.. Ebből a két albumból állított össze a kiadó egy kvázi válogatáslemezt, amelyre két dal — She’s Got Balls és a Little Lover — került át a High Voltage ausztrál verziójáról, a többi pedig a T.N.T.-ről érkezett.
Az ausztrál lemezeket a megjelenésükkor biztosan nem hallottam, akkoriban ezek számunkra gyakorlatilag beszerezhetetlenek voltak, hacsak nem akadt egy, a kenguruk földjére emigrált nagybácsink. Másrészt akkor még óvodás voltam, és az AC/DC nem képezte az identitásom részét. Ezt a lemezt jóval később, valamikor a 80-as évek vége felé hallgattam először — persze kazettán —, és fogalmam sem volt róla, hogy két korábban megjelent album anyagából lett összerakva.
1976 zenei szempontból egyszerre volt elegáns, lázadó és újító. A nagy rockbandák még uralták a színteret — Led Zeppelin, Queen —, a punk már az ajtón dörömbölt a Ramones képében, a heavy metal pedig éppen saját forradalmát kezdte a Judas Priest vezetésével. Erre a globális piacra érkezett meg az AC/DC, és lépett ki a helyi ausztrál hősök szerepéből a nemzetközi porondra. Innentől pedig többé már nem lehetett megállítani őket.
Valljuk be: ha a High Voltage szóba kerül, kinek nem a két klasszikus, a T.N.T. és a High Voltage jut először eszébe? Két örökérvényű dal, amelyeket a zenekar a mai napig játszik koncertjein. Nem véletlenül: a T.N.T. a legnagyobb videómegosztón már jóval 176 milliós nézettség fölött jár. Pedig nincs túlbonyolítva. Kicsit fenyegető hangulatú, egyszerű, de hatásos szerzemény, az „oi oi oi” rész pedig tökéletesen beleillik — koncerten meg egyenesen robbanóanyag. A rossz nyelvek szerint Angus Young csak poénnak szánta ezt a részt, de annyira működött, hogy végül benne maradt. És milyen jól tették.
A High Voltage, amely maga az AC/DC DNS-e, tiszta, tömény feszültség, a refrénje pedig iszonyúan működik. De persze nem lennénk rockerek, ha csak a slágereket emelnénk ki, hiszen akadnak itt más remek dalok is. Ilyen például a The Jack. Bon Scott amúgy is kimagaslót nyújt az albumon, itt azonban még azon is túltesz. A dallam hozzátapad az ember füléhez, a bluesalapú, füstös kocsmai hangulat pedig a végére a maga módján teljesen elszabadul.
Furcsa helyzetben van a két tétel, amelyet az első ausztrál lemezről emeltek át. A Little Lover nekem kissé kilóg az albumról, és igazából nem is szeretem különösebben. A She’s Got Balls esetében viszont teljesen más a helyzet: középtempós súlyával és Bon remek énekével az album egyik erőssége. És ha már Bon Scott: beszélnünk kell a nyitó két dalról is, az It’s a Long Way to the Top (If You Wanna Rock ’n’ Roll) és a Rock ’n’ Roll Singer című szerzeményekről. Mindkettő az énekes háttértörténetéből táplálkozik. Személyesek, őszinték és lecsupaszítottak, az utóbbi pedig egy igazi bólogatós rock ’n’ roll tétel. Az előbbihez ráadásul kapcsolódik egy legendás történet is. A számban megszólal a skót duda, ami úgy került bele, hogy Bon azzal dicsekedett: az AC/DC előtt egy skótdudás zenekarban játszott. Rögtön jött is az ötlet, hogy akkor használják ezt a hangszert a dalban. Igen ám, csak Bon elfelejtette közölni, hogy ő dobos volt abban a csapatban, és fogalma sem volt arról, hogyan kell megszólaltatni a dudát — sőt még az összerakása is problémát okozott neki. Végül az egész banda megpróbálkozott vele, kevés sikerrel, így külső segítséget kellett hívniuk.
Ezen a lemezen ez az öt ausztrál srác kiváló teljesítményt nyújtott. Bon Scott itt mutatta meg igazán önmagát: pimasz, laza, csibészes humorát, no meg remek énekteljesítményét. Angus Young a banda első számú energiagenerátora, játéka és szólói már itt klasszikusnak számítottak. Malcolm Young pontos ritmusgitározása ugyancsak emlékezetes, Phil Rudd kemény és stabil alapot ad, míg Mark Evans basszusa masszívan megtámasztja Malcolm ritmusfalát.
A korabeli kritikusok — főleg a britek — eleinte értetlenkedve fogadták az albumot, lenézték, primitívnek tartották. Az idő azonban átírta ezt az ítéletet. Az újabb kritikák már klasszikusként kezelik a lemezt, amelyen minden, az AC/DC-re jellemző alapvető elem megtalálható.
Az egyre növekvő rajongótábor viszont már akkor is szerette a nyers, koszos, garázsízű dalokat és Bon Scott karakteres énekét. Egy fanatikus szerint:
„A High Voltage az a lemez, amin az AC/DC nem zenét játszik, hanem áramot vezet.”
Kereskedelmileg is siker lett a High Voltage: világszerte 5-6 millió példány fogyott belőle, ebből csak az Egyesült Államokban hárommillió. Még a kényesebb ízlésű angol piacon is bearanyozódott, még ha lassabban is.
A High Voltage az AC/DC nyers sikerkorszakának megalapozása: egy olyan hard rock-képlet, ahol minden riff túlterhelt generátorként dolgozik, és már itt készen áll a banda teljes világuralmi formulája. Ez az a pillanat, amikor az AC/DC először kapcsolta rá a világot a saját áramkörére — és azóta sem engedte le a főkapcsolót.
A High Voltage album dallistája:
01. It’s a Long Way to the Top If You Wanna Rock ’n’ Roll
02. The Rock ’n’ Roll Singer
03. The Jack
04. Live Wire
05. T.N.T.
06. Can I Sit Next to You Girl
07. Little Lover
08. She’s Got Balls
09. High Voltage
Fodor Attila
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
