Bejelentkezés

x
Search & Filters

Másnapos hétvége - Supernem: 'Weekend' lemezkritika



A Supernemmel első ízben még tinédzser koromban találkoztam. Egy nyári délelőtt bámultam otthon a TV-t, és az egyik reggeli műsorban ők voltak a vendégzenekar. Talán a K-k-kétszert és a Surfpunkot játszották, nekem pedig leesett az állam, hogy ez mennyire laza. Pont ez a nekem való zene, gondoltam én. Egy rövid időre ők voltak számomra a nagybetűs zenekar, imádtam a Hangosabban! lemezt faltól-falig, de például a Nincs mesét - és persze a Tejfogat - is elég sokat hallgattam otthon általában olyan hangerővel, hogy percek alatt megfájdult a fülem.
 
Aztán beütött a rock ‘n’ roll, főleg a régi vágású. Nálam AC/DC, Junkies és persze a Tankcsapda, Guns ‘n’ Roses és Skid Row, de még sorolhatnám. Azt hiszem másoknak is ismerős lesz az érzés, minden, ami kicsit is populárisnak hat az ótvar – persze ez alól kivételt képeznek a hajmetál és hasonló bandák nyálas egykaptafa rockballadái, már bocsi – és igazából más hangszer sem létezik, mint a dob, basszusgitár és gitár. Minden egyéb csak rongyrázás, a sznobizmus vagy az érzéketlen zeneipar félresikerült eszköze lehet, hogy tönkretegyék a rockot, az egyetlen igazi, őszinte műfajt. Szerencsére ez a korszakom amilyen hirtelen kezdődött, elég hamar véget is ért, viszont emlékszem, hogy a Supernemtől is akkortájt fordultam el, majd egy jó barátom ajánlására a „Tufapop” és a Túl a frekvencián lemezek hoztak vissza. Addigra persze az én ízlésem is sokat formálódott, csak egyszerűen nem éreztem szükségét, hogy a régi, már-már gyerekkori kedvenceket megpróbáljam újra felfedezni.
 
Az a két lemez… Na azok annyira eltaláltak engem, hogy felocsúdni is alig bírtam a gyönyörből. Ezek után pedig azt hiszem tényleg érthető, miért is vártam nagyon a Weekend albumot. Volt bennem egy pici félelem azért. Azt már az előzőknél is megszoktam, hogy a kislemezek általában egy olyan számból készülnek, ami nekem nem tetszik. Hova megy ki, Egy a millióból, ezek szerintem a leggyengébb dalok, szóval amikor az Egy nap egy évet hallva vegyes érzések kavarogtak bennem, és nem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e vagy sem, akkor még nem gondoltam, hogy bármi baj lehet. Aztán következett a Jelezz vissza, decemberben az Akváriumban hallottam először. Mikor Papp Szabi belekiabálta a mikrofonba, hogy új nóta következik, azért megbizsergett még a lábujjam hegye is. A végére viszont csalódnom kellett.
 
Nyugtattam magam, egy fesztiválhimnuszról van szó (köszi Fishing), ez pedig számomra furcsa műfaj, csinálhatott ilyet bárki, jót még nem hallottam. Amikor viszont kijött a Weekend, a címadó nóta, azért kiült a mosoly az arcomra. Igen, erre vártam eddig. Hú, mégis jó lesz ez a lemez. Egész lehiggadtam. A srácok megint megcsinálták, ez a szám már első hallásra is bepörget. Valahogy megmaradt a Supernem fíling, de mintha megint sikerült volna új elemeket beépíteni a zenéjükbe, változtatni rajta picit, és ettől nagyon optimista lettem.
 
 
Mikor végre megjelent, hagytam időt a lemeznek, hallgattam metrón, utcán séta közben, otthon nyugiban, és azt hiszem, sokat már nem fog változni a véleményem. Csalódott vagyok. Persze az elvárásaim sem voltak kicsik, ezt nem is tagadom, viszont kapott tőlem esélyt többször is, mégsem változtak a gondolataim. Először is a hangzás számomra túl erőtlen, ez sem segít rajta, és a dalokkal kapcsolatban is úgy érzem, ez most nem sikerült. Bár vannak olyan szövegek, riffek amelyek kifejezetten tetszenek, de ha az összképet nézem, csak egy gondolat motoszkál a fejemben.
 
Egy olyan bandának, mint a Supernem vannak már védjegyszerű megoldásai. Ezeket baromi jól hozza az új korong is, csak egyszerűen mintha nem tudtak volna kimászni a saját skatulyájukból. Van egy-két kivétel, a Weekend például pont ilyen. Ez azért is furcsa, mert ettől függetlenül rengeteg olyan elem is van abban a nótában, ami akár a legrégebbi korszakukat juttatja eszembe. Ettől függetlenül érzésre itt stimmelnek leginkább az arányok. Aztán ott van még a Szabad, ami a Számolj rám hangulatát idézte meg, ha hasonlítani szeretném valamihez. De megáll a saját lábán is, nem csak a nosztalgia visz magával, és egy jó kis szám lett belőle. Hogy maradjak picit a pozitívumoknál, a hangzásban is találtam kedvemre való dolgokat az összhatás erőtlensége ellenére. A gitárok olyan ízesre sikerültek, hogy szinte összefut a nyál a számban, baromi jók, élmény őket hallgatni.
 
 
Ugyanakkor a Jelezz vissza még mindig nem tudta magát megszerettetni, csak az Egy nap egy év került hozzám kicsivel közelebb, mint korábban. Megfelelő – értsd ami a csövön kifér – hangerőn hallgatva éreztem azt először, főleg a második felétől, mikor Kubányi Bálint szintije igazán előkerül, hogy ez jó. A Péterfy Bori mészárlás viszont épp fordítva működik, a kicsit betegre sikerült intro és első verze hangulatát nálam a refrén teszi tönkre, és nincs is már kedvem tovább hallgatni. A Nemzeti dalt pedig a legkézenfekvőbb példának hoznám fel arra, mit értek az alatt, hogy nem sikerült kitörni a skatulyából, és a Taxi sem tud megmozgatni igazán még többszöri hallgatásra sem. 
 
Bármilyen furcsa, ki is végeztük az egész lemezt, mert ezen kívül már csak két szerzemény maradt, a Tűzijáték, ami a Tufapopon hallható Rövid sláger kistestvére lett azzal a különbséggel, hogy itt most egy konkrét dal lett a fricska tárgya. Illetve ott van még a Presszó, ami ugye inkább csak bevezető. Annak viszont nagyon jó, bármit is mondtam eddig a lemezről, ezért hatalmas pacsi az egész zenekarnak. Talán pont emiatt is voltam csalódott később, mert érzésre szépen megágyaz a lemeznek, pont eléggé ironikus és vicces a szöveg benne, és én például egész másra számítottam. Valami igazán nagy robbanásra, katarzisra. 
 
A Weekend soha nem lesz a kedvenc Supernem lemezem, még csak olyan sem, amit szeretek. A címadó nótát, a Szabadot és talán még az Egy nap egy évet kiéve valószínű nem is fogok mást hallgatni róla. Viszont a szememet azért nem venném le a zenekarról, mert talán pár év múlva újra előrukkolnak valami olyannal, amitől megint gyereknek fogom érezni magam.
 
 
Andicsku Krisztián