Bejelentkezés

x
Search & Filters

Még a kisgyerek is pogózni kezdett - Arkona, Dalriada koncertbeszámoló 2018.09.28. Barba Negra

Arkona, Dalriada - 2018.09.28. Barba Negra Music Club

 

Nos, rég voltam ennyire intenzív koncerten, pedig megéltem már egy s mást. A folk metal amúgy is nagy szerelmem, így nem volt kérdés: ott a helyem a Dalriada és az Arkona buliján. Ráadásul mindkét zenekar különleges programmal készült a szeptember zárására: a Dalriada a Szelek című albumuk tíz éves jubileumát ünnepelte, az Arkona pedig a 2018-as, Khram nevet viselő lemezét mutatta be.
 
Nem vagyok sajnos annyira régi rajongója a Dalriadának, hogy hallhattam volna élőben a Szelek albumot akkor, amikor az még friss korong volt. Így – gondolom, sokakkal ellentétben – nekem kevésbé volt nosztalgikus a koncert, inkább az újdonság erejével hatott. 
 
Érdekes amúgy, hogy megannyi ember a legjobb Dalriada albumnak tartja a Szeleket. Nyilván adódik ez abból is, hogy rengeteg rajongónak ez a korong jelentette az első találkozást a bandával. Embere válogatja, nekem például a legutóbbi lemez, a Nyárutó sokkal inkább tetszik. A Szelek még egy jóval kiforratlanabb, és ennek köszönhetően kísérletezőbb, a különböző hangzásvilágokat felfedező és vegyítő album volt, amit a zenekar tagjai is elismernek, hozzátéve: volt hova fejlődni az akkori színvonalhoz képest. És mégis, amikor újrahallgattam sok év távlatából a lemezt, rájöttem: ez egy baromi jó anyag! És minél többször pörgettem végig a számokat, annál inkább erősödött bennem ez az érzés.
 
A banda valóban komolyan gondolta, hogy lejátssza a teljes albumot: a tizenegy tétel – amiknek egy jó részét évek óta vagy szinte soha sem játszották – mindegyike elhangzott, sőt, annál még több is. Az album introja után szépen haladtunk sorban a lemez dalain. Egy picit meglepett, hogy nem telt meg a Barba Negra, elvégre az ilyen koncepciózus koncertekre mindig jobban felfigyelnek az emberek, mint a hagyományos turnébulikra. Akik viszont ott voltak, tudták, mire jönnek, és ennek megfelelően jól is reagáltak a régi dalokra: sem bólogató fejekből, sem ide-oda csapongó hajzuhatagokból, sem éneklő, és bizony pogózó emberekből sem volt hiány.
 
 
A Dalriada hozta azt a színvonalat, amit megszokhattunk tőlük. Laura – Ficzek Andrissal egyetemben – tűpontosan pakolta egymás után a hangokat, és a banda többi részére sem lehetett panaszunk. A két abszolút kedvencem az Égnek ostora és a Tavaszköszöntő volt. Az előbbi refrénjénél megkapóbbat keveset alkotott eddig a zenekar, és ennek ellenére is csupán sok-sok évvel ezelőtt, egyetlen székesfehérvári bulin játszották el. Az utóbbi pedig az egyik legthrasherebb, és ennek megfelelően az egyik lebulizósabb Dalriada-szám a lemezről, amit a közönség sűrű ugrálások közepette fogadott. 
 
Mindazonáltal a zenekar figyelt arra, hogy ne csupán a Szelek album szerelmesei távozhassanak elégedetten: az olyan poénon kívül, mint a Ficzek András hangjával felturbózott Albertirsa focicsapat indulója, sorra került a 2006-os Jégbontó korongról a Téli ének, valamint a Védj meg láng első része is, és természetesen nem maradhatott el zárásként A walesi bárdok első része sem. Egyedül a Hajdútáncot hiányoltam a setlistről. 
 
 
Ha hajdútánc nem is, de „pogótánc” volt bőven, ahol olyan meglepetés ért, mint eddig soha. Iskolapéldáját láthattuk ugyanis annak, hogy mennyire összetartó és egymásra figyelő közösséget alkotnak a metalheadek. Egyszer csak éreztem, hogy valaki próbál belökni a tömegbe. Odanéztem, és egy öt-hat év körüli kissrácot pillantottam meg, aki – felnőtt kísérője vigyázó tekintete mellett – a pogó szélén állva tuszkolta belefelé az embereket, beleélve magát – feltételezhetően első – mosh pit-élményébe. 
 
Amint tudatosult az emberekben, hogy ki szállt be a mókába, három jellemző reakciót figyeltem meg: a hitetlenkedést, hogy tényleg jól látom-e, amit látok; a kaján vigyort, hogy mégsincs veszve minden ebben az országban, ha az ennyire fiatal generáció sem rest kipróbálni magát a pogóban; illetve a reflexszerű óvatosságot a környéken, hogy még véletlenül se lökjük fel a gyereket. Többen is odamentek felfogni az esetlegesen nagy lendülettel érkezőket, és voltak, akik kedélyesen eljátszottak a sráccal, hagyva, hogy taszigálja őket. Akárki is volt a kissrác, le a kalappal előtte, remélem, találkozunk még hasonló körülmények között!
 
Ennél nagyobb meglepetés minden bizonnyal csak azt a leányzót érhette, akinek párja – miután tizenöt éve rendszeres résztvevője a Dalriada koncertjeinek – a zenekar engedélyével felment a színpadra, és megkérte barátnője kezét. Miután ő maga is feljutott a színpadra, a közönséget kezdte el kérdezni: „Szerintetek mit mondjak neki?” A tömeg egyértelmű válasza alapján pedig nem volt rest ő sem kijelenteni: „Akkor igen, hozzád megyek!” Ez tette fel az i-re a pontot, és koronázta meg az amúgy is hibátlan nosztalgiakoncertet.
 
Azonban az igazán önfeledt mulatság a pagan metalban utazó Arkona koncertjén következett. Ez nem minősíti le a Dalriadát, egyszerűen arról volt szó, hogy sokan spóroltunk az energiánkkal, hogy végig tudjuk tombolni az oroszok másfél órás buliját. 
 
A Dalriada setlistje:
 
Szelek (Intro)
Mégegyszer...
A nap és szél háza
Hajnalpír
Égi madár
Hazatérés
Égnek ostora
A szikla legendája
Világfutó szél
Tavaszköszöntő
Téli ének
Védj meg láng - 1.rész
 
Ráadás:
 
A walesi bárdok 1.
Hej, virágom / akusztikus (Outro)
 
További Dalriada fotókhoz klikk ide!
 
 
Az Arkona számomra kiváltképp kultikus zenekar: életem meghatározó koncertjeinek egyike, és a legelső pogózós élményem is hozzájuk kötődik. Rettenetesen sajnáltam, hogy az idei Rockmaratonon nem sikerült elcsípnem őket, és iszonyat nagy hálával tartozom a szervezőknek, hogy két hónapra rá ismételten elhozták Magyarországra a bandát.
 
A zenekar 2014-es Yav lemezével elkezdődött, és a Khram albumra is erőteljes befolyást gyakorló black és progresszív metalzenei vonulat nem csupán a közönséget, hanem még a bandatagokat is megosztotta. Személy szerint kifejezetten örültem az új irányvonalnak, mert az megcáfolja azt a híres, ám teljességgel hiteltelten és leegyszerűsítő állítást, hogy a folk metal nem szól másról, mint a bulizásról, és az tulajdonképpen nem más, mint a metal zene mulatós vállfaja. 
 
 
Az új hangsúlyok nem csak a folk metallal szembeni előítéletek leküzdésére nyújt alkalmas eszközt, hanem a koncertek felépítésére, ívére is. Az est első felét az új lemez dalai uralták, amik a Masha előtt terpeszkedő hatalmas állatkoponyával, az énekesnő professzionálisan kivitelezett hörgéseivel és a banda színpadi jelenlétével kiegészülve valóban képesek voltak egy másik világba – Masha belső, pogány világába – röpíteni a közönséget. 
 
Ráadásul a Negra olyan fényjátékot rakott ezen tételek mögé, ami a zenében ott szunnyadó, pszichedelikus vonalat is ki tudta emelni. Ritka az, amikor egy színpadi látványelem a zene szerves részévé válik, és ez most megtörtént. A V pogonie za beloj ten'yu szám volt a tökéletes példa erre, amikor a zene és a sejtelmes fényjáték együttesen volt képes olyan érzést kelteni, mintha az ember betépve úszna a mámorban.
 
 
Az Arkona az új album outrojával vezette át a hallgatóságot a könnyedebb, emészthetőbb tételekhez, kezdve a Goi, rode, goi!-jal, folytatva az olyan közönségkedvencekkel, mint a Stenka na Stenku vagy a Yarilo. 
 
És bizony ekkor már nem volt pardon, megkezdődött az önfeledt buli. A bodysurföt leszámítva volt ott minden, amit csak el lehet képzelni. A szokásos műfajokon túl, mint a pogó, a circle pit vagy a wall of death, nem egyszer lehettünk tanúi egymásba karolva önfeledt körtáncot járó embereknek, mint ami például a Zakliatie alatt is kialakult. 
 
 
Külön öröm – bevallom, káröröm – volt látni, ahogy egy túlbuzgó biztonsági őr belebukott a kísérletbe, hogy megregulázza az ilyen formán bulizó közönséget. (És mielőtt még valaki felhozza ellenérvéként: nem, nem volt olyan durvulás, ami ne fért volna bele a metal koncertek etikettjébe, és ami indokolta volna a biztonsági őr fellépését.)
 
A koncert két része így egészítette ki egymást tökéletesen, megadva azt a sokoldalú, vegyes élményt, amire kevés banda képes ennyire jól. A Dalriada és az Arkona együtt pedig bebizonyította: túlzás arról beszélni, hogy a folk metal halott! Addig legalábbis biztosan, amíg ők a pályán vannak.
 
Az Arkona setlistje:
 
01. Mantra (Intro)
02. Shtorm
03. Tseluya zhizn'
04. Khram
05. V pogonie za beloj ten'yu
06. Mantra (Outro)
07. Goi, rode, goi!
08. Zakliatie
09. Skvoz’ Tuman Vekov
10. Stenka na Stenku
11. Yarilo
 
 
Petróczi Rafael
 
Fotók: Dávid Zsolt