Bejelentkezés

x
Search & Filters

Meghallgatható az új Dream Theater album + lemezkritika

A Dream Theater immáron közel három évtizede járul hozzá a modern progresszív rockzene fennmaradásához, azonban hamarosan megjelenő tizenkettedik albumuk egy új korszak születését képviseli a zenekar életútján.

Az új, önmagukról elnevezett lemez producere a gitáros John Petrucci, és ez az első alkalom, hogy az együttes új dobosát, Mike Magnini-t az elejétől kezdve bevonták az alkotási folyamatba.

Az albumon különböző stílusok keverednek, a végzetes hangszerelésű "Enigma Machine"-tól kezdve a szimfonikus-metal kezdetű "False Awakening Suite"-on keresztül egészen az epikus "Behind the Veil" című dalig, amelyben egy hangulatos atmoszférából kerekedik ki az éneket kísérő arénarock kórus.

 

A teljes albumot itt meghallgathatjátok:

 

 

Az új album kritikáját pedig itt olvashatjátok a Dionysosrising blog jóvoltából:


Már most tudom, hogy ez a recenzió is olyan lesz, mint a korábbi DT kritika: Túrisas majd kontráz (meg nem is), a kommentelők meg hirtelen előkerülnek valahonnan - onnan, ahol eddig rejtőzködtek - és mindenki le lesz osztva, mint szerencsés kezdőnek a piros 40-100 ulti. Ez persze nem baj, a Dream Theater igazi mérföldkő a metál muzsika történetében, így érthető, hogy mindenkinek, még az agyhalottnak (itt nem Túrisasra gondoltam) is van véleménye róla. Korábban többször kifejtettem, hogy meglátásom szerint a zenekar újító, igazán kreatív korszaka hosszú évekkel ezelőtt véget ért (persze Portnoy azon nyilatkozata, hogy ezt a zenét ő már nagyon unja, azért tipikusan rá jellemző, vérlázító túlzás!), és hogy az "új" DT egyáltalán nem új DT, csupán egy olyan intézményesült zenekar, ahol Myung feszt lapít, Petrucci mindig hozza fenomenális formáját, Ruddess elburjánzott, LaBrie kiélheti lírai hajlamait és Mangini zseniálisan üti, de fele annyi karakterrel, mint Portnoy fénykorában.

Ezek után a sorban 12. DT lemez gyorsan bebizonyította, hogy a "12 egy tucat" kifejezés nem mindig igaz. Már a nyúlfarknyi "False Awakening Suite" súlyos cáfolat, mert nagyon dölyfös kezdés ám, köze sincs a "Hamis ébredés"-hez, nagyon is valóságos, méghozzá abból az álomból, amibe az előző album ringatott. A "The Looking Glass" is nagy meglepetés, teljesen szokatlan a zenekartól, hiszen olyan, mintha eredetileg a Rush örökérvényű klasszikusára, a "Moving Pictures"-re (1981) készült volna. És én még azt hittem, hogy Portnoy a Niel Peart mániás! Mangini most nagyot nőtt a szememben! Itt jegyzem meg, hogy a "Surrender To Reason" egy instru részlete (kb. 4:00-tól 4:30-ig) is erősen a Rushra hajaz, alig hiszem, hogy nem Geddy Lee és Alex Lifeson zenei betétjét hallgatom.

Azután a banda szépen visszaáll a megszokott rutinra, de szerencsére inkább a "Black Clouds & Silver Linings" hangulata köszön vissza, sőt, sokszor a Circus Maximus első lemeze, a "The 1st Chapter" (2005) ugrik be, és nem csak azért, mert az előző album borítójával csúnyán lenyúlták a norvégokat, hanem mert a CM könnyedebb, olykor AOR-os, egyúttal szimfonikusabb megközelítése büfög vissza a hangfalakból. Nem tudok szabadulni azon gyanúmtól, hogy Petrucciék frissítésért egy kicsit "áthallgattak" az öreg kontinensre. Persze aki ismer, tudja, hogy én ezt egyáltalán nem rosszallom, sőt kifejezetten támogatom.

A lírai oldalt - hála az égnek! - csak két dal képviseli. Ebből a kijelentésből nem azt kell leszűrni, hogy nem kenyerem, amikor a DT elérzékenyül (lásd Another Day, Surrounded, The Spirit Carries On), csupán arról van szó, hogy mostanában igen elnyálasodtak LaBrie dallamai. A "The Bigger Picture" alighanem ugratós, az "Along For The Ride" még talán belefér, bár valahonnan nagyon ismerős az a refrén.

Ha valaki Mangini teljesítményére kíváncsi, itt a sommás ítéletem: bár más, mint elődje, elég brutál dolgokat művel, és most végre a hangzás is nagyon rendben van. A lemezt záró több, mint 22 perces, klasszikus zenei betéttel díszített "Illumination Theory" nekem egy pöttyet csapongónak tűnik, ráadásul igencsak kikandikál belőle az a Csajkovszij betét (B-moll zongoraverseny, No. 1, Op. 23), valamint a végsőnek hitt elhalkulás után visszatérő zongorás lezárás alkalmazása is elcsépelt és idegesítő. Ezt így Portnoy biztosan nem adta volna ki a kezei közül, de azért nem rossz.

Túlzás lenne azt mondani, hogy a DT teljesen megújult, vagy megfiatalodott volna, hiába a jelentőségteljes címválasztás, új "öndefiníció" sem történt, de úgy gondolom, hogy ez egy kifejezetten jó DT lemez; sokkal jobb, mint közvetlen elődje. Márpedig egyet kell értenem Túrisas kollégával: ha a DT csinál egy jó lemezt, az a műfajban alkotó többi zenekarhoz képest nem egyszerűen jó, hanem kurva jó.

A Dream Theater album dallistája:

'False Awakening Suite'
I. Sleep Paralysis
II. Night Terrors
III. Lucid Dream
'The Enemy Inside'
'The Looking Glass'
'Enigma Machine'
'The Bigger Picture'
'Behind The Veil'
'Surrender To Reason'
'Along For The Ride'
'Illumination Theory'
I. Paradoxe de la Lumière Noire
II. Live, Die, Kill
III. The Embracing Circle
IV. The Pursuit of Truth
V. Surrender, Trust & Passion

 

Forrás: Tartuffe - Dionysosrising blog


 

Címkék: 
Dream Theater