Bejelentkezés

x
Search & Filters

Megjelent az első Van Halen koncert David Lee Roth-szal: Tokyo Dome Live In Concert (2015) lemezkritika



A Van Halen eredeti felállásban – mely 1974 és 1985 között létezett – sosem adott ki élő albumot. És ez, tudva, hogy milyen ütősek és energetikusak voltak élőben, nagy kár. Amikor Sammy Hagar volt az énekes, kiadtak egy dupla élő albumot 1993‑ban Live: Right Here, Right Now címmel, de nem igazán jött be azoknak a rajongóknak, akik a „régi” dalokat szerették volna hallani. De most, hogy Roth 2007‑ben visszaült a nyeregbe és szó sincs arról, hogy a közeljövőben megjelenne egy új stúdióalbum, ami az A Different Kind Of Thruthot követné, a 23 dalt tartalmazó Tokyo Dome Live In Concert, amit egy 2013‑as bulin vettek fel Tokióban, talán kielégíti a rajongókat, amíg a banda egy újabb jelentősebb lépést nem tesz előre.

Már az elején érdemes megjegyezni, hogy míg számos bootleg‑felvétel elérhető, amik átadják az eredeti felállás színpadi erejét és vibrálását, a Tokyo Dome Live In Concert egyszerűen csak hangos. A két legnyilvánvalóbb hiányosság természetesen az, hogy Micheal Anthony nincs benne, és hogy David Lee Roth eddig sem túl jó énekhangja sincs jelen. Az egész egyenlet megoldása a Van Halen‑testvérek – akik szinte lángolnak és készen állnak bárkit lezúzni, akik megkérdőjelezik dominanciájukat. Ha más nem, Alex játéka ugyanolyan jó, mint Eddie‑é, mert a dobok csak úgy dübörögnek ezen a felvételen. És tagadhatatlan, hogy Wolfgang Van Halen brutális basszer, aki súlyos futamokat hoz ki a mély hangokból, megspékelve erőteljes váltásokkal. A rajongók persze megkapják az egész cuccot, valamint a banda 1978 és 1984 közti legjobb dalait.

 


Miután a szörny, ami a Van Halen, kitombolja magát egy falrengető, vad üvöltéssel, elérkezünk az Unchainedhez. Roth kiáltásai és üvöltései csak árnyai annak, amik 30 éve voltak, de sikerül kiénekelnie a vaskos szövegeket és refréneket, hála a Van Halen apja‑és‑fia háttérénekével. Még Anthony vokálja nélkül is – amit Roth „a valaha volt egyik legnagyszerűbb tenor vokálnak” nevezett – egészen jók, és nagyjából úgy hangzanak, ahogy kell. A Runnin’ With The Devil közben Roth még meg is dicséri Wolfgang énekét, ami kétség kívül dob még egy kicsit a hangulaton.

Két új dal, a She’s The Woman és a Tattoo szendvicsébe került az I’m The One, ami a banda színpadi jártasságának igazi tesztje. Eddie igazán technikásan adja elő a riffet, Wolfgang és Alex szorosan követik. Roth hangja bizonytalan, de a vokál és eltökéltsége átlendíti a dolgon. Az Everybody Wants Some!! mindenkinek ad egy kis esélyt, hogy fellélegezzen, mielőtt Roth eldarál pár töltelékszerű rappet, amiért annyira imádják. Az olyan dolgok, mint „srácok, ki kell próbálnotok ezeket az energiaitalokat” és néhány ösztönző japán szlogen (amiket folyamatosan közbevet). Végül az egész mégis működik.

A Somebody Get Me A Doctor továbbviszi a lendületet, és a Chinatown is beleillik a képbe, mert Van Halenék száguldanak tovább, és Roth rátermetten követi őket. Ez az egyik feszesebb dal az A Different Kind Of Truth című albumról, és Eddie és Wolfgang gitár‑ és basszusjátéka összefonódik, mint ahogy a madarak cikáznak az égen. A Hear About It Laterben a bandának lehetősége van megmutatni a dallamosabb oldalát, míg az (Oh) Pretty Woman és a kibővített You Really Got Me, és a köztük lévő dobszóló olyasmit nyújt, amiért annyian szeretik a Van Halent – a képességet, hogy fognak egy pimasz feldolgozást, és teljesen a maguk módján értelmezik.

 


A második lemez a szigorúan vett klasszikusokat tartalmazza – ott van a Dance The Night Away, amiben lehetett volna kicsit több kolomp, amit az I’ll Wait követ, majd jön a Cradle Will Rock, és a Hot For Teacher. Ezen a ponton már nem is zavaró Roth hangjának esendősége, mert hiszen ez úgyis mindig a része volt a dolognak – a reszelős, szortyogós hanglejtés, egy kis egyhangúság, de ez szenvedélyes meggyőzőerővel párosul. Lehet, hogy nem visel már idétlen ruhákat, és nincsenek meg hosszú, arany fürtjei, amikkel babrálhat, de Roth magabiztos és kiegyensúlyozottan énekli a dalokat, valamint végigugrálja a színpadot Eddie Van Halennel, és ez az, amit az embereket érdekli.

Eddie még előhozza az üveghangokat, mielőtt a banda belerobban a Women In Love‑ba. Hasonló kunsztot mutat be a Mean Streets előtt, de egy kicsit tovább kitartja a visítást. Az Ice Cream Manben Roth elnyom néhány akkordot akusztikus gitáron, miközben elismerését fejezi ki a közönség felé, valamint elénekel pár véletlenszerű sort. Azzal, hogy Tokiót az otthonának nevezte, nyilvánvalóan sok barátot szerzett magának. Innentől jönnek a kihagyhatatlan dalok: a Panama, az Ain’t Talkin’ ’Bout Love, és a Jump. Elhangzik az Eruption is, ami természetesen Eddie fénypontja, és megvan benne az összes klasszikus gitártechnika, amivel ismertté vált: hajlítások, tappingelés, stb.

Az Ain’t Talkin’ ’Bout Love és a Jump a koncert befejező dalai, melyek valamilyen mélyebb jelentéssel is bírnak. Az Ain’t Talkin’ ’Bout Love, a banda első albumáról egy nyers riffre épül, és a Tokyo Dome Live In Concerten előadva is erősíti a Van Halen party‑rock státuszát. A Jump volt a csapat eredeti felállásának legnagyobb slágere, kétségtelen, hogy szinte kötelező ráadás volt a bulin. Igazából kihagyhatták volna, de bizonyos Van Halen‑rajongók ezt biztosan szóvá tették volna. Így aztán ez is a Van Halen része, egy bandaé, mely rajongótábora megosztott, és folyamatos spekulációk tárgya. Néhányan majd kifogásolják, hogy miért maradt ki a Poundcake és a Dreams. De aki ezzel a bandával nőtt fel és tudja kezelni azt, hogy nem kaphatjuk meg mindig azt, amit akarunk, az biztosan élvezni fogja a Van Halen: Tokyo Dome Live Concertjét.

 

 

A Van Halen: Tokyo Dome Live In Concert dupla CD-je megvásárolható ide kattintva, a Magneoton webáruházában.

 

BP
 

Címkék: 
Van Halen
David Lee Roth