A megtöretésből erő - Layla Zoe koncertbeszámoló: 2023.04.20. Backstage Pub
Layla Zoe - 2023.04.20. Backstage Pub
Layla Zoe-t legutóbb körülbelül négy évvel ezelőtt, „Gemini” című albumának turnéja alkalmából láthattuk Budapesten. Az még egy másik szituáció, a COVID előtti volt, sok minden történt azóta a világban, és az énekesnő életében is.
Azt a koncertet az albumon is tetten érhető kettősség határozta meg, volt egy balladisztikusabb része, és egy, már-már a kemény rock határát súroló blues-rockos etápja.
A kanadai illetőségű énekesnő új albuma, a „The World Could Change” maga is többségében líraibb, de legalábbis lassúbb tempójú darabokat tartalmaz, így a múlt heti fellépésen, érthető módon szintén ezek kerültek előtérbe. Lényegesnek tartom kiemelni, hogy a felvételek a kiváló német gitáros-zeneszerző, a Magyarországon egyébként jól ismert Henrik Freischlader tevékeny közreműködésével készültek. Ő írta a dalok zenéjét, az albumon ő gitározik és játszik basszusgitáron is.
A turnéra, gondolom a saját fellépései miatt nem kísérte el Layla Zoe-t, Krissy Matthews helyettesítette, emlékezetesen.
Az albummal magával kapcsolatban megerősíteném a külföldi sajtóban megjelent recenziókat, bizony Layla Zoe dalszövegei mind személyes drámákat hordoznak, messze meghaladják, túlszárnyalják a műfajban szokványossá vált klisékkel teli szövegeket.
Elképzelhető persze, hogy mindez belemagyarázás, nevezzük inkább fellengzősen asszociációnak, de nekem például a második nótaként bemutatott „The World Could Change” (az új album címadó dala), kifejezetten Kurt Weill és Bertolt Brecht „Koldusopera” c. művének songjait idézte, ha valaki a Doors által is feldolgozott „Alabama Song”-ra gondol, közel jár: füstös kocsmahangulatot árasztó, keserű dal ez. A közepes tempó után sok előadó a gyors muzsika irányába vitte volna a show-t, Layla Zoe azonban az új album egyik legszebb dalát, egy fáradt bűnös imáját szerkesztette ide. A címe „Prayer Kind”, gyönyörű...
A következő csúcspontot a koncerten, a már igen várt, démoni Layla Zoe megjelenése jelentette – ezt az arcát a művésznő a „Weakness” című dalával mutatta meg. Gyengébb idegzetű férfitársaknak nem ajánlom végighallgatni, egy Black Sabbath-i sötétségű témával indított szám keretében kapjuk meg a magunkét.
Ezt a számot a még mindig húzós „Ghost Train” követte, aztán megint mérsékelődött a tempó és a szépséges „Roses And Lavender” következett.
Ezen a ponton azért már nagyon rá kellett csodálkoznunk férfi füllel, egy ennyire markánsan női előadó üzenetére. Ugyanis sokan közülünk, férfiak közül, azt gondolják, (azt gondoljuk), főleg, ha a blues-rockon nevelkedtünk netán, hogy például a falat kaparó szerelemvágy, a szakítás fájdalma, a magány, vagy az a mardosó kérdés, hogy a véget ért kapcsolatot talán nem a másik rontotta el, szóval hogy a mindezek fölött érzett bánat, düh, szorongás, az valamiféle férfi privilégium. Legalábbis a bluesok nagy része mintha ezt mutatná. Aztán jön egy nő, aki ezeket a fájdalmakat, érzéseket kemény hitelességgel elénk vágja. És bizony nem menekül el a szembenézés elől.
Súlyosodó gondolatainkat a koncert fináléjához közeledve az instriumentális Freddie King-klasszikus, a „San Ho Zay” oldotta fel kissé, de csak azért, hogy megágyazzon a filozofikus mélységű „Brother” című számnak, ami azt gondoljuk, nem is túl rejtjelezetten Henrik Freischlader és Layla Zoe kapcsolatának balladája.
Meg kell mondjam, számomra Layla Zoe rendkívül expresszív előadásán túl a basszusgitáros Paul Jobson alázatos basszusmunkája és billentyűs hangszereken nyújtott előadása is szimpatikus volt, ugyanakkor Felix Dehmel dobolása kifejezetten erős meglepetést okozott: ez egyáltalán nem tipikus a műfajban, de ő két hosszabb szóló lehetőséget is kapott. Ennek megvolt az oka, ugyanis amikor átvehette a színpadot, egészen a jazzrock világáig vitt el bennünket lendületes, „öröm hallgatni, mert szellemes” típusú szólóival! Ekkor érthettük meg, hogy az alapjában lassú számokra épülő bluesmuzsika számára csak ujjgyakorlat.
A „The Man Behind The Curtain” és a We’re All The Same” című darabokkal a vége felé közelítő koncertet ráadásként a szintén lassú, megrendítően lírai zongora-ének duó, a „He Loves Me” című dal zárta le.
Ezen az esten ismét bebizonyosodott, hogy Layla Zoe egy szuverén alkotó, aki a saját útját járja, és ezt a közönségnek, azt gondolom el kell fogadnia. Meglehet, aki a korábban említett „Gemini” turné alkalmával látta őt, sajnálta, hogy a „boszorka” ezúttal kisebb hangsúllyal szerepelt a kanadai énekesnő arcai közül. Ugyanakkor úgy vélem, hogy aki a műsor közben át tudta rendezni érzelem-, és gondolatvilágát, rá tudott hangolódni a művésznő koncepciójára, az nagyon szép élménnyel gazdagodott, és mélyen elgondolkodhatott azon, mennyire jelen van az életünkben a szenvedés, a fájdalom...és mennyire hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ezeket nem felcukrosítani, szirupossá édesíteni kéne, hanem megélni, és így, ami először rossznak tűnik, mások fájdalmaira érzékenyebbé, végeredményben jobbá tehetne bennünket.
Layla Zoe: ének
Krissy Matthews: gitár, vokál
Paul Jobson: basszusgitár, billentyűs hangszerek, vokál
Felix Dehmel: dob
A koncerten elhangzott dalok:
01. Dark Heart
02. The World Could Change
03. Praying Kind
04. Leave You For Good
05. Susan
06. Weakness
07. Ghost Train
08. Roses and Lavender
09. Watch What You’re Doing
10. San Ho Zay
11. Brother
12. The Man Behind The Curtain
13. We’re All The Same
14. He Loves Me
További LOTS Music koncertekhez klikk ide!
El Bandi
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
