Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Memento mori” Sajjra Xhrs Galarreta: 'Uchuraccay' lemezkritika



Különleges előadóval hozott össze a sors: Christian Galarreta projektje, a Sajjra egyenesen Peruból, azon belül pedig Limából érkezett hozzánk, méghozzá magnókazetta formájában, a blindblindblind-nak köszönhetően. Aki valamennyire jártas a kísérleti muzsikákban, annak nem lehet ismeretlen ez a hazai kiadó, mely leginkább egy specifikus réteget képvisel az undergroundon belül, nehezen bekategorizálható előadókkal a tarsolyában. Több kiadványáról írtunk, a kriptikus black metal-tól kezdve a meditatív drone-ig igen széles a skála, legutóbb a francia Cantenac Dagar beatbox-banjo riutáléja késztetett erőteljes fejvakarásra, hogy most mégis, lehet-e még jobban tágítani-bővíteni zenei értelemben véve - azt a bizonyos horizontot. 
 
 
Az alkotási folyamatok ebben a műfajban általában szabadok, az önmegvalósítás újabb szintre lép: a művészi experimentalizmus mint kifejező eszköz jelenik meg ezekben a művekben és alapjában véve koncepcionális; sokszor szinte befogadhatatlan, szürreális zajhalmaznak tűnik a gyanútlan vagy tapasztalatlan füleknek. Szóval, dobjunk el minden eddigit, (úgy kb. mindent) amit zenekarok, albumok - dalok, harmóniák és szabályok alapján megismertünk, az Uchuraccay semmihez nem hasonlítható entitás-szerűsége (?!) még nekem is feladta a leckét, pedig higgyétek el, nem most tapasztalok ilyet.
 
Jelen esetünkben az egyik kulcs-szó a felfedezés, mellette pedig szorosan ott kullog az abszolútum befogadásra való hajlam, a mindenevőség; a zenei extrémitások felé érzett vonzalom, ugyanis e nélkül nem biztos, hogy működni fog az egész. Vagy még lehet így se. Az biztos, hogy ilyen mágnesszalaggal nem sűrűn találkozik az ember, amely már első ránézésre is elgondolkodtató. Egy jutafonalból, kézzel varrott zsákszerű anyagban bújik meg a tok, narancsos-vöröses, belül kékes borítója megfogja a szemet, külalakra akkurátusan kivitelezett anyaggal van dolgunk. A két oldal két track, 22 és durván 15 perces játékidővel, az elemzésükön túl az anyag történelmi hátteréről szeretnék mesélni kicsit, mert igazából ez most szerintem a lényeg.
 
A oldal – Uchuraccay
 
1980 és 1992 között Peru történetében történt a valaha egyik legnagyobb, belső katonai csoportok által elkövetett tömegmészárlás, mely több mint 69.000 ember halálát okozta. Uchuraccay egy kicsiny falu 4000 méterrel tengerszint fölött, Huanta-ban, teljes lakossága pedig a kellős közepén volt a Sendero Luminoso gerilla csoport és a perui állami katonai hadsereg összecsapásainak. Sajnos, ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna az egész: az erőszak olyan szinten elharapódzott ez idő alatt, hogy már teljesen odatévedő idegen embereket, újságírókat is kivégeztek (katonai nyomásra, ha jól tudom) akik valami vélt oknál fogva kötődhettek a gerilla szervezetekhez. Rengeteg ártatlan áldozata volt ennek a belső háborúnak, és mikor kezdett teljesen kontrollálatlanná válni a helyzet, a helybéliek úgy döntöttek, hogy elhagyják Uchuraccay-t: mindent ingóságukat, házukat, tulajdonukat hátrahagyva egy új élet reményében elköltöztek. 
 
Ennek a mérhetetlenül fájdalmas eseménynek hívatott emléket állítani ez a 22 perces track, ami leginkább egymásra rétegzett zajokból, különböző helyszíneken rögzített field recordings-okból áll. A fenyegető-búgó lo-fi alapra épülő törött zongora zörejek közé szűrődnek be furábbnál-furább, olykor igencsak ijesztő hangok: hol egy fémes kolomp (?) hol éppen valamilyen fúvós, sípszerű hangszer. Üvöltések, sikolyok a távolban… 5 perc körül mintha egy ártó szellem jelenne meg, élénk fényesség veszi körül, maszkban, egy kabuki-démonhoz hasonlatos, majd lelki szemeink előtt egy véres rituálét látok kibontakozni. A 8. perc után tovább torzul ez a rémálomszerű kép, belép egy újabb „hangszer” amit semmihez nem tudok hasonlítani. Digitális skótdudára emlékeztet. Talán. De az egész inkább filmzeneszerű, szürreális. A csilingelő és repetitív hangok miatt van ez a rituális jellege a dolognak, nem tudom hova tenni, főleg ilyen információk birtokában nem akarom elhinni, hogy „tényleg” megtörtént ez az egész. A közbe beiktatott szünetek még jobban fokozzák a feszültséget, már-már idegtépővé válik minden, ami körülvesz, nincs menekvés, nincs kiút. Kakofonikus, végtelen és mindvégig értelmetlen. A fájdalom szinte kitapintható, a tettek súlya vállainkon nehezedik. Szétnyomja a lelkünket, egyben mindenkiét is. Mindeközben fémes bogarakat látok a vibráló, sötét fényben nehézkesen tovarepülni. 
 
 
B oldal – Sirinu Wayra Tanqanakuy (Otoacustic Emissions from the wind)
 
A szél zúgása, az üresség. A CB rádió céltalan fehérzaja és káoszba hajló beszédfoszlányai az éterben lebegnek… A természet hangjaival vegyülve, összeolvadnak. Mennyire mély lehet a kiüresedés? Még mielőtt elkalandoznánk a második track szerkezetében, némi infó nem árt erről sem. Ez amúgy viszonylag a „befogadhatóbb” oldal, de kinek mit jelent az, hogy „befogadni”… Nos, érdemes ehhez a kazettához, még mindig úgy hozzáállni, hogy nem zene, hanem inkább egyfajta interaktív „szobor”, amit ki és be lehet kapcsolni egy magnó vagy egy deck segítségével. Rajtunk áll a vásár, hogy részt akarunk-e venni rajta, és ha esetleg nem tetszik, akkor nyugodtan nyomjuk meg a stop gombot, hisz senki sem tart pisztolyt a fejünkhöz. A Sirinu Wayra Tanqqanakuy valójában egy OAE, vagyis (mint ahogy a címében is benne van) a belső fül, azaz a cochlea - fülcsiga (és a belső fülszőrök) által érzékelt alacsony frekvenciájú hangok érzékelésének az összessége. A kék belső borítóban levő szöveget olvasva, viszont pár érdekes dolgot tudhatunk meg: több helyszínen (Hollandia, Ausztria) rögzített hangokból áll ez a tétel is és Galarreta saját bevallása szerint érdemes full hangerő hallgatni, mivel így lehet elérni a kívánt pszicho-akusztikus hatást a belső fülben. Az A oldallal ellentétben ez sokkal minimalistább szerkezettel rendelkezik, elsőre furcsán zavaró volt még nekem is, csak sokadik hallgatás után kezdett „valami” kibontakozni. Klausztrofóbikus, oxigénhiányos pillanatok jutottak ilyenkor eszembe, ki tudja mi volt a célja a művésznek, hogyha ez, akkor elérte, amit akart. Kicsit olyan, mint a szél-csengők bambuszból, némi digitális zajjal összemixelve, majd letompítva, csak közben azért még sem. „Valami” mégis van ott
 
Végjáték.
 
Sokat gondolkoztam, hogy milyen „kategóriába sorolható” az Uchuraccay, de rá kellett jönnöm, hogy a Sajjra alteregója mögött megbújó Xhrs Galarreta, minden egyes kiadványa kívül-belül különlegesség: egy hangsúlyos performance-esemény dokumentációja, vagy egy kísérlet, ami folyamatosan világunk morálisan és reálisan létrehozott határait feszegeti. Kérdéseket tesz fel és elgondolkodtat. Képes eltűntetni az időt. Mi lehet a pszichén vagy az anyagon túl? Mit rejtenek az emberi fül számára alig érzékelhető alacsony frekvenciájú hangok? Létezik-e tényleges telekinézis? Csupa olyan kérdés merült fel bennem miután mélyebben beleástam magam, amire még most sem tudom nagyon a választ. Mindenesetre egy hihetetlen egyedi látásmódú művésszel hozott össze a sors. 
 
 
Ha valaki késztetést érez még ezek után is, hogy beszerezzen egy kazettát a blindblindblind kiadójától, vagy netalántán vevő a különlegességekre, az bátran vásárolja meg ezt a limitált kazit, nem fog csalódni. Annyit még, hogy csak óvatosan közelítsetek felé, mert nem egy hétköznapi anyaggal van dolgunk, talán a durva HNW és noise zenén edzett füleket nem érheti meglepetés. 
 
A Sajjra Xhrs Galarreta – Uchuraccay dallistája:
 
Side A: Uchuraccay (22:01)
 
Side B: Sirinu Wayra Tanqanakuy (Otoacustic Emissions from the wind) (14:53)
 
 
 
Lupus Canis