Bejelentkezés

x
Search & Filters

Menza menü helyett Michelin-csillag - Ivan & The Parazol, I Love You Honey Bunny beszámoló, 2019.05.03. Budapest, Akvárium Klub



Ivan & The Parazol lemezbemutató, I Love You Honey Bunny - 2019.05.03. Budapest, Akvárium Klub
 
Idén márciusban új albummal jelentkezett az Ivan & The Parazol. Ha a nagylemezeket nézzük, kb. 4 éves hallgatást tört meg ezzel a zenekar, hiszen a The All Right Nows még 2015-ben látott napvilágot. Egy kis csemegeként csak Serial Killer kislemez, na meg a Festők Építészek Szobrászok Zenészek És Egyéb Komédiások EP szolgálhatott ebben az időszakban a közönségnek. A hazai rajongótábor persze a hosszú várakozás ellenére csöppet sem apadt, ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az Akváriumba szervezett lemezbemutató koncert bizony már a koncert előtt teltházas lett. 
 
Vendégként az I Love You Honey Bunny tartott Vitáris Ivánékkal. Ha valaki még nem hallott volna a cseh bandáról, azoknak annyit elárulnék, hogy első, de még második ránézésre is pofátlanul fiatalok a srácok, akik korukat és minden főként ebből fakadó előzetes várakozást gúnyos nevetés kíséretében megcáfolva vették birtokukba a színpadot. Majd szép lassan uralmuk alá vonták az egyre nagyobb számban jelen lévő közönséget is. Elképesztően profik már most. Úgy nyomják, mintha legalább 20 éve mást sem csinálnának, ami főleg azért vicces, mert ha valaki azt mondaná nekem, hogy “de hát ők még tinédzserek”, nem hiszem, hogy komoly vitába keverednénk. Annyit elárulok, hogy nem, nem néztem utána a koruknak, mert igazából tök mindegy. Maximum pár évet tévedhetek plusz mínusz, és egyébként is, kit érdekel? Amit csinálnak, az iszonyatosan egyben van, és kész. 
 
 
Stílusban egyébként nagyon jó választás volt ez a banda. Bár az I Love You Honey Bunny elég sok műfajt kever a zenéjében, azért itt-ott akadnak köztük átfedések, és biztosra veszem, hogy aki eljött a koncertre, azt nem zökkentette ki túlságosan a komfortzónájából az élmény. Épp talán csak egy nagyon picit, azért meg mindenki legyen inkább hálás. A srácok baromira ügyesen keverik az elektronikus zenei hatásokat, a modern popzene elemeivel, és a helyenként a klasszikus rock and rollt is megidéző megoldásokkal, még ha utóbbit főként csak a hangzásban is fedeztem fel leginkább. A főszerep persze még emellett is inkább a hangszereké, mindig van legalább egy gitár a színpadon, és persze basszusgitár, és akusztikus dob. Ezek mellé társul a szinti, a dobgép - ami igazából drumpad, és ugyan úgy a dobosuk játszik rajta, ha épp arra van szükség -, meg persze az ügyesen effektezett pengetősök, és hoppá, meg is oldanak mindent négyen és élőben. Így kell ezt. Ráadásul a dalaik is iszonyatosan egyben vannak, még a stíluskavalkád ellenére is - de tényleg, volt itt funky, disco a 70-es évekből, meg undorító szintipopos gépdobhang a 80-as évek környékéről azt hiszem. Meglepően konzisztens a megszólalásuk. Az biztos, hogy én baromi jól szórakoztam, mert még ha az én ízlésemhez mérten túl is lőtt néha egy-két dolog a célon, nem lehet nem elismerni, amit csinálnak. Kevés alkalommal örültem vendégzenekarnak ennyire, és ahogy végignéztem a főként nyilván a Parazol miatt érkező közönségen, szerintem ők sem gondolták ezt másként.
 
 
Az Ivan & The Parazol aztán az Exotic Post Traumatic dalaival vette át a stafétát. Lemezbemutató koncerten ez annyira nem meglepő, de azt hiszem, még ilyenkor is ritka, hogy minden dal elhangzik, ráadásul album sorrendben. Így hát az Nr. 1003 csendült fel elsőként, aztán az I Can’t Recall, és így tovább. Amikor itthon hallgattam a lemezt, talán arra voltam a leginkább kíváncsi, mennyire lesz más majd élőben. Az teljesen biztos, hogy nagy utat tett meg a zenekar a Mama, Don’t You Recognize Ivan & The Parazol óta, tempójukban és hangulatukban is változtak jócskán a dalok. Elég meghallgatni mondjuk a Take My Handet és a Changin’-t, talán ez egész jól szemlélteti, milyen utat tettek meg közel tíz és alatt.  Így viszont természetes, hogy egy koncert is egészen másfajta élményt ad. 
 
A koncert után viszont még én is kissé meglepődtem, mert egész egyszerűen ami felvételen nagyon bejött, és működött nálam, pontosan azokat élveztem legjobban élőben is. Tök jó volt hallani a kicsit bulizósabb, húzósabb nótákat, mint a What I’ve Been Through, a Serial Killer vagy a When I Was 17. Sőt, még az Orchid vagy a Pink Ecstasy hangulatát is át tudom élni. Viszont a már említett I Can’t Recall, a Changin vagy a Lonely Sunday már a lemezen hallgatva sem ütött semekkorát, és ezen a koncerthangulat sem tudott segíteni még egy kicsit sem.
 
 
Az album végéhez érve aztán levonult a banda a színpadról majd egy kiadós ováció és visszataps után jöhetett a második felvonás. Itt aztán már kaptunk mindenből vegyesen. Előkerültek az olyan régebbi bulihimnuszok, mint a Take My Hand és erősre sikeredett a Don’t Wanna Die is. A Love Is Like Bourbon on the Rocks a “magyar verzióban”, került terítékre, Ha megnyitod a szíved címmel ez is szerepelt a Festők Építészek… EP-n. Ezt gyakorlatilag majd’ teljes egészében a közönség énekelte el, a zenekar pedig a tömeget kísérte, így kicsit furcsa lenne megkérdőjeleznem a létjogosultságát, de ha engem kérdeztek, egyértelműen a koncert mélypontja volt. Számomra teljes egészében meggyilkolja ez ezt a dalt a magyar szöveg. Túl nyálas és őszintén eléggé bugyuta is. Nekem azt a kort idézte meg, amikor itthon a táncdalénekesek voltak a legnagyobb sztárok, csak hát azt hiszem, nem lesz meglepő, azt én egyáltalán nem szeretem.
 
 
Viszont ennek ellenére is iszonyú hangulatos bulit hozott össze a zenekar, energikus volt, és az új dalokra is láthatóan ráhangolódott a közönség. Számomra pedig Balla Máté gitárjátéka is nagyon sokat hozzátett az élményhez, és ezt most bővebben ki is fejteném. Jó néhány szólót kaptunk tőle az este folyamán, amelyek persze a műfaj okán is tele voltak olyan frázisokkal, amelyek nagyon szépen kifejezve a rock and roll őserejét adják. Kicsit őszintébben meg azt is mondhatnánk, hogy ezeket a kvázi kötelező kliséket parasztvakításnak is nyugodt szívvel lehet nevezni. Ugyanakkor nem is igazán maradhatnak ki a képletből, nincs tehát egyszerű dolga egy gitárosnak, aki ebben a stílusban játszik. Na de mit lehet ilyenkor tenni? Meg kell tölteni élettel, döggel, valamiféle egyediséggel, stílussal, amitől majd mégis működni fog. És nem csak a hithű rajongók számára, akik úgyis elhiszik az egészet. Nincs is ezzel baj. Rajongó alkat vagyok én is, tudom, milyen ez. De az olyanok számára is adhat valamit, akik ennek ellenére pontosan tudják, miről van itt szó, és talán bele is fáradtak már picit a virgázó pentaton futamokba. Szóval a megvalósításon múlik minden, mint ahogy húst krumplival és szósszal is lehet a menzán is enni meg egy Michelin-csillagos étteremben is, csak valószínűleg más lesz az élmény. Örültem neki, hogy ezen a bulin végig azt éreztem, nem a menza menüre váltottam jegyet.
 
 
Andicsku Krisztián
 
Fotók: Barta Imre
 
Támogatónk az NKA Hangfoglaló Program.