„A modern kor új melankóliája.” - Massive Attack, Young Fathers, Azekel - 2018.06.23. Budapest Sportaréna
Közel 15 évvel ezelőtt láttam először a bristoli csodát, a rajongásom irántuk pedig még mélyebbre-távolabbra nyúlik vissza. Emlékszem, amikor megláttam a „Karmacoma” klipjét, egyszerre borzongtam és fogott el valamiféle furcsa, magával ragadó, megmagyarázhatatlan érzés, majd megismertem a „Mezzanine” és „Protection” albumokat és onnan nem volt vissza út. Ott, akkor 2003-ban a Szigeten, valami olyasmit tapasztalhattunk meg, amire nem volt szó. Még akkor is, ha alaposan megvárakoztattak bennünket (kb. 2 óra hosszat) megérte várni annyit.
A szombati fellépésükkel kapcsolatosan szándékosan nem állítottam fel semmilyen mércét magam előtt vagy, hogy mekkorát fog ütni-hasítani a zenekar, csupán arra voltam kíváncsi, hogy ennyi idő elteltével milyen dalcsokorral fognak készülni. Hogy lesz-e katarzis, lesz-e hidegrázás, kik fognak megjelenni a színpadon, mind nem volt annyira releváns számomra, a kulcsemberek (Del Naja és Grant) jelenléte már nekem bőven elegendő volt ahhoz, hogy teljesnek érezzem a Massive Attack-et. Bemelegítésnek a hip-hop-soul-ban utazó Azekel-t tekinthettük meg, egyedi hangját később a brit formáció egyik dalában (featuring lévén) újra hallhattuk. Ügyes a srác. Utána a tripla énekessel kiálló Young Fathers lépett a porondra, nem volt rossz, de engem sem az eddig hallott dalok, sem pedig az élő fellépésük nem győzött meg. Látszik, hogy profik (korrekt műsort toltak) de lehet időt kellene még hagynom nekik, hátha jobban átjön, amit csinálnak.
Átszerelés közben folyamatosan szivárogtak befelé az emberek, majd szépen lassan megtelt az aréna teljes lenti része, illetve a karzatok egy része is. A kiírt időpont után fél órával aztán megkezdte kb. 90 perces elektronikus utazását a bristoli járat. Középen, kissé jobbra, 3D (Robert Del Naja) a szokásos kontroll panelja előtt, két oldalt felállított dobcuccok, sampleres, basszeros és gitáros, így egy komplett nagyzenekari kép rajzolódott ki, majd bejött Daddy G (Grant Marshall) és Horace Andy is odalépett a mikrofonhoz. Úgy vélem az ő személye sokban hozzátesz a csapat szelleméhez, hangja mérföldekről felismerhető, hajlításai már-már védjegyek, sőt az olyan dalok, mint az „Angel” örökre az ember hallójáratába tudnak ivódni.
A hangzásképre nem lehetett panasz, mindent szépen beágyaztak a megfelelő helyre, a hangszerek ott szóltak ahol meg kellett szólalniuk, de érdekes módon akkora elemi erővel azért mégsem operáltak, hogy totálisan, sejt szinten beleremegjünk. Később a karzatról figyelve azért némileg változott ezen álláspontom, de a koncert legjavát lentről, az embertömegből éltem végig. A príma hangzás mellé tökéletes látványt kaptunk, volt óriási LED fal, füst és fények. Csupa misztikum és félhomály. Ami kell egy mai zenekarhoz, főleg ha elekronikában és trip-hop-ban alkot már lassan 30 éve. Lehet ezzel sokan nem fognak most egyetérteni, de nekem nem mindig nyerte el a tetszésemet a LED falon kiírt szövegek üzenete. Tudom, hogy ez egy bevett show-elem náluk, illetve az „ars poetica”-juk része, de néha teljesen feleslegesnek éreztem, hogy olyan sorokat olvassak (ráadásul magyarul, nem véletlenül) ami abszolút nem passzolt az adott dal hangulatához, de sokszor még szövegvilágához sem. Voltak azért jó megmozdulások, sőt néha szinkronicitásban voltak bizonyos elemek, amiből szerintem több kellett volna. Sokkal jobban örültem például a koncert háromnegyedénél megjelent hatalmas 3D-s holografikus fejnek, ami a színpad felett rajzolódott ki a levegőben. Vagy például amikor csak egy szimpla mínuszjel jelent meg a háttérben és nem kellett számomra érdektelen dolgokat olvasnom. Szerencsére minden egyes daluk alatt a megfelelő fényűre-hangulatúra formálódott a színpad, ahogy kell, a vendég-énekesek, vagyis a pontosabban az utóbbi időben velük dolgozó művészek (Azekel és a Young Fathers) mind nagyban hozzájárultak a Massive Attack további zenei kiteljesedéséhez. Kissé csalódottan tapasztaltam, hogy a korai brit sötétség eltűnőben, sőt a szabad utas kísérleti részek is; helyét valami más vette át, amely talán a modern kor új melankóliája, a szaladó-rohanó tech-világ nihilizmussal nyakon öntött verziójában. A 2 éve megjelent kislemez, a „Ritual Spirit” két dala is terítéken volt, izgalmas tételek, élőben így számomra egy eddig ismeretlen arcát láthattam meg a zenekarnak. A már említett Young Fathers-szel előadott tribális elemekkel átszőtt „Voodoo In My Blood” és Azekel meglepően feminin énekére épülő „Ritual Spirit” nem lógott ki annyira a repertoárból, az irány viszont mégis más, mint azt eddig megszokhattuk.
Gyorsan eltelt a cirka 90 perc és őszintén szólva még elhallgattam volna őket, leginkább a 100th Windows-os dalokat hiányoltam, (oké volt „Future Proof”) meg a Heligoland bizonyos tételeit, de, hogy mégse érezzem azt teljesen, hogy valami hiányzik az estéből, volt „Splitting The Atom” (ismét Andy Horace éteri vokáljaival) és volt „Unfinished Sympathy” Deborah Miller-rel az élen. Pazar csúcspontok.
Elgondolkodtató, hogy merre jár a Massive Attack 2018-ban, de már nem olyan erős a staminájuk, mint régen, a varázslat viszont még mindig hat, amit viszont jó lenne végre egy friss nagylemez formájában is végre kézhez kapni.
Köszönet a Budapest Promoter csapatának a koncertért és szervezésért, a fényképeket Bende Csaba (Zenefestő) készítette. További képekért klikk ide!
Lupus Canis
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
