Múltszázadi döggel szól a rock and roll - The Electric Black
Ahogy Binder Gáspár egy nemrég készített interjúnkban már megszellőztette, valóban nem kellett sokat várnunk az új The Electric Black EP-re. November végén jelent meg a Rolling Away három vadiúj dallal, amit ez alkalommal már teljes egészében Norvégiában rögzítettek a srácok egy legendás, és épp annyira oldszkúl stúdióban, ami ehhez a zenéhez illik. A bemutatkozó ST”17 óta másfél év telt el, viszont mivel akkor is pont ennyi nótát kaptunk, ki voltunk már éhezve az újdonságra. Úgy gondoltam, hogy mi sem lehetne jobb, mint egymás után, egyben letolni a kettőt, az már egy elég rendes dózis rock and roll.
A Half Buried under the Hole olyan ízes riffel nyit, hogy egyből egy füstös, zajos klubban érzi magát az ember, ahol mindenki az izzadságtól csatakosan rázza magát a ritmusra, miközben a színpadon a gitáros a szájából hanyagul lógó cigivel lényegül át a magává a megváltóvá. Persze megtámasztották kellő tempóval is, szóval egész rendes alapokról indulunk. A Random Trouble Generator viszi is tovább ezt a vonalat, a Growlin’ pedig pontot is tesz aztán az igen rövid mondat végére. Nincs megállás, feszes tempó és rock and roll van végig, abból a mocskosabb fajtából, ami hatalmas Cadillacek hátsó ülésein fogant és zsúfolt, hangos garázsokban született. Csak a fade out jelzi egyre határozottabban, hogy mindjárt vége. Higgyétek el, nem túlzok, az egész EP hossza gyakorlatilag tíz perc alatt van, de azt hiszem, a meggyőző első benyomáshoz épp elég volt.
A Rolling Away is lendületesen indul, a Come on Down egy iszonyú jó, laza, bulizós nóta lett, Az elején a pici elszállósabb rész is zseni, ráadásul van benne néhány olyan váltás, megoldás, amire nem számít az ember, és ez baromi jól feldobja a számot. A Sunday Mess twist hangulata nekem kicsit kevésbé jön be, a You Keep Sayin’ viszont akkora telitalálat, hogy ha a szombati lottósoroláson kihúznák azt a bizonyos öt számot, arra is csak vállat vonna az ember ezek után (úristen, elhiszi ezt vajon valaki?). A Come on Down pedig emiatt nem kaphatja meg az EP legdögösebb dala címet.
A hangzás mindkét EP-nél tökéletes lett. Nyers, egyszerű és őszinte, nem a végletekig kimunkált, minden rezdülésében tökéletesre csiszolt. Persze a minőségre így sem lehet panasz, egyszerűen csak valódinak érződik ettől az egész, ráadásul a Rolling Away ha lehet, rátesz erre még egy lapáttal. Még kevesebb a torzítás a gitárokon, és ha már itt tartunk, azért a szalagos technika mellett se menjünk említés nélkül, arra rögzítette ugyanis a banda a lemezt.
A The Electric Black viszont mégsem ettől lesz igazán kiváló, ahhoz kell a három tag, Felföldi Péter, Csiba Gábor és Binder Gáspár egyénisége. Azt már a Chief Rebel Angel idején is felismerhettük persze, hogy Felföldi valóban egyedülálló stílussal rendelkezik, akár a dalok szerkezetét, akár az énektémákat nézzük. Nem tér el feltétlen teljesen vagy akár sokban a szokványostól, de azok az apró nüanszok mégis olyan jelentőségteljesek, hogy ezer közül is fel lehet ismerni. Binder Gáspár pontos, dögös dobolásával és Csiba Gábor zsigeri gitártémáival kiegészítve még egy ilyen régóta nyúzott, egyszerű műfajba is képes belevinni azt az egyedi ízt, amitől egynek lehet lenni a sok közül.
Szóval akár az ST”17, akár a Runnin Away kerül először a lejátszótokba, nem igazán tudtok mellényúlni. Csak annyit javasolnék, hogy egy fárasztó nap után hazaérve nyugodtan hajítsátok le nemtörődöm módon a kabátotokat, tuszkoljatok be a szomszéd ajtaja alatt egy levél Xanaxot, tekerjétek a hangerőt tökig, és élvezzétek ki azt a pár percet rendesen. Ütni fog.
Andicsku Krisztián
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
