Muzikalitás, csúcsra járatva - Jeff Beck emlékkoncert interjú Bognár Csabával és Benkő Zsolttal
Valamivel több, mint egy éve, 2023. január 10-én hunyt el Jeff Beck, angol származású gitáros, az egyik utolsó a zenészóriások közül, akik még a hatvanas évek közepén kezdték pályafutásukat, majd zenéjükkel lehengerelték a világot, és muzsikusok generációira voltak hatással.
Maga Beck, a Beatles, a Rolling Stones, a Who, az Animals, a Kinks kortársaként szintén beattel, rock and rollal kezdett, ekkor vált híressé a Yardbirds nevű formációban. Később egyéni hangját keresve és kialakítva, játszott bluest, power-rockot, jazz-rockot, saját együtteseivel és számtalan alkalommal vendégként is. Munkásságáról tavaly kiváló koncerttel emlékezett meg fiatal magyar zenészek egy alkalmi csapata, akik eldöntötték, hogy a sikerre, no meg az együtt zenélés örömére tekintettel, idén másodszor is színpadra állítják a Jeff Beck emlékkoncertet. Ebből az alkalomból beszélgettünk Jeff Beckről, aztán még sok minden másról Bognár Csabával, az este ötletgazdájával, és Benkő Zsolttal, aki idén vendégként csatlakozik a fellépőkhöz.
Rockbook: Mindketten gitárosok vagytok, (Csaba a Cry Free, Zsolt a Harakyru Band, a Thomastik Emlékzenekar és a Benkő Band tagja jelenleg) emiatt is kérdezlek benneteket, a ti életetekben, hogyan, mikor jött szembe Jeff Beck, mire kaptátok fel a fejeteket a játékában?
Benkő Zsolt: Mindig tudtam róla, mindig ott kezeltem a „guitar hero”-k között, de igazából felületesen ismertem a pályafutását egészen addig, amíg a Ronnie Scott’s DVD ki nem jött. Ez teljesen elvarázsolt, és onnantól visszamenőlegesen beletekintgettem a lemezeibe, egészen a legkorábbiakba is, amiken még tényleg az a „beat”-es hangzás uralkodott. Ezzel együtt ma is azt tartom, hogy a Ronnie Scott koncert a pályafutása egyik csúcsa. Kiváló a felvétel, kiválóak a zenészek, és Jeff Beck az olyan számokban, mint például a „Brush with the Blues”, amiben a koncerten én is játszani fogok, egyszerűen megőrül! Azt is lehetne mondani, hogy ő volt a blues Frank Zappája, legalábbis csak hozzá tudom hasonlítani abból a szempontból, hogy ugyanúgy tudatosan kerülte a sematikus játékmódot. Tehát bárhol és bármikor az adott számon belül képes volt olyan effekteket, hangokat kihozni a gitárjából, ami nagyon meghökkentő, vagy figyelemfelkeltő volt. Szóval nem real time-ban, hanem utólag, de abszolút egyértelműen bekerült a legnagyobbak közé nálam.
Bognár Csaba: Először a Crossroads-fesztivál egyik felvételén hallottam, aztán szintén a Ronnie Scott's koncert DVD-jén. Azonnal magával ragadott az a gitárhang, a szabadság, ahogy a szólóit játszotta. Nem használt pengetőt, ujjaival pengetett, ezért minden hangnak van egy saját dimenziója. Egyik puhán, vígasztalóan simogat, a következő meg beléd hasít, mint a kés! Ehhez jön még a tremolókar, ami a másik védjegye, üveghangok, effektek… A ring modulátort is tőle hallottam először ilyen kifinomultan használni. Az pedig egy nagyon "gonosz" effektpedál, a hangot a felismerhetetlenségig eltorzítja, nehéz értelmes dolgokra használni!
Rockbook: Amikor Jeff Beck szóba kerül, szinte szinonimaként jön elő a zenéjével kapcsolatban, hogy „extravagáns”. Ez akkor az effektek rendhagyó használatát és az ujjal pengetést jelenti?
B.Zs: Nem, ez csak egy része a dolognak. A szóló felépítéseinek az íve nem olyan szép folyamatos, mint mondjuk Eric Clapton, vagy Jimmy Page szólói, Jeff Becknél tördelt, kiugró, sikító hangokat követően néhány simogató hang következett, és ezzel egy erős érzelmi hullámzást tudott okozni és megjeleníteni. Ő már a kezdeti Yardbirds időkben sem ment sehova a saját Binson Echorec egysége nélkül. Akkor, amikor mindenki más még csak bedugott egy kábelt az erősítőbe, és örült, hogy szól, ő már sokkal komplexebb hangokban gondolkodott. Annak ellenére viszont, hogy mekkorát fejlődtek az effektek azóta, ő maradt a bevált régi berendezéseknél, márkáknál, legfeljebb a Marshall erősítő újabb verzióját használta. Néhány erősítő kombinációjából és speciális effektből hozott ki csak rá jellemző hangzást.
Rockbook: Mindezzel együtt, amit elmondtatok a jelentőségéről, Jeff Beck munkássága, hogy is mondjam, nem volt túl ismert Magyarországon. Csaba, mi adta az ihletet és ötletet, hogy emlékére koncertet szervezz?
B.Cs.: Amikor megismertem Jeff Beck munkásságát, mi már Mahahavishnu Orchestrát játszottunk a Kőbányai Zenei Stúdióban alakult zenekarunkkal. Tóth János Rudolf volt az, aki a legtöbbet biztatott minket és támogatta ezt az útkeresést. Azokban az években megpróbáltunk zeneileg annyira a dolgok mélyére ásni, amennyire csak lehetett és a legkevésbé érdekelt, hogy eladható lesz-e az, amivel foglalkozunk. Megtehettük, mert akkoriban a gyakorláson, az iskolai órákon és az iváson kívül nem volt sok más dolgunk. Azóta eltelt több, mint 15 év és sokszor eszembe sem jutott ez az egész. Amikor tavaly a szomorú hírt meghallottam, úgy éreztem, nem csak ő halt meg, hanem már egy kicsit az a világ is, amit szerettem. Megemlítettem Scholtz Atkának, hogy a következő Cry Free bulin szeretnék eljátszani egy Jeff Beck nótát. Erre azt mondta, "Töki, rendben van, de miért nem szervezel egy rendes emlékkoncertet?" Miért is ne? Gyorsan le is foglaltam egy csütörtöki napot egyik kedvenc helyemen, a Backstage Pubban! Eljött az ideje, hogy 15 év után felhívjam a legmegfelelőbb embereket, Szabó Ricsit és Pécsváradi Attilát, hogy a zenekar alapjait összerakjuk. A próbákon azonnal visszajött az a hangulat, ami annak idején magával ragadott. Mivel Jeff Beck is játszott Mahavishnu Orchestrát, sokáig együtt zenélt Jan Hammerrel, elkezdtük mi is a Mahavishnut ott, ahol abbahagytuk. Máshogy játszunk már, mint akkoriban, Jeff Beck zenéje nem a virtuózitásról szól. Nem bonyolítja túl a dolgokat, egyszerű pentaton skálái vannak, bármilyen zenéhez nyúl, a blues hangait játsza.
Bognár Csaba
Rockbook: Értem, hogy zenészként ez a sajátosan megcsavart „egyszerűség” érdekes lehet, de miért gondoltad, hogy ez bárkit is érdekelni fog?
B.Cs.: Nem gondoltam, hogy ez sokakat érdekel majd. Azt viszont tudtam, hogy a zenésztársaimat igen, és abban reménykedtem, mindenkinek van néhány olyan haverja, rajongója, családtagja, aki eljön, és nem kell majd egy üres teremben játszanunk. Különleges alkalom volt ez amiatt is, hogy nagyon régóta vártuk, hogy újra együtt zenélhessünk 15 év után. Volt, aki azért jött el, hogy újra lásson minket.
Rockbook: Szóval a kiszemelt zenészeket felhívtad, valakit 15 év után, hogy te, lenne egy Jeff Beck-koncert ötletem, beszállsz? Mit mondtak erre?
B.Cs.: Azt, hogy igen! Mindenki szívesen jött, a levegőben benne volt, hogy ez egy jó dolog. Sok munkát raktunk bele, és minden percét élveztük. Kezdetben azt hittem, jó, ha 3-4 próbát tudunk csinálni, ebből heti 3-4 próba lett. Alig vártuk, hogy lemehessünk játszani. Olyan lavinát indított el ez, ami a mai napig tart, Pécsváradi Atti nekiállt basszusgitárt építeni, az idei koncerten már kizárólag saját készítésű hangszereken fog játszani.
Rockbook: Mit terveztek, hogyan épül fel az idei koncert?
B.Cs.: Trióban kezdünk el játszani, olyan darabokkal, mint a „Hammerhead”, ami az egyik kedvencem.
B.Zs: Lemezen is nyitó szám, eléggé arcba tevős darab...
Rockbook: A nyitány tehát mondjuk a jazzrocké. Gondolom, Zsolt te a blues vonalán kapcsolódsz be.
B.Zs: Igen, a blues-lelket szeretném megjeleníteni, hiszen Beck játékából számomra is sok dolog lekövethetetlen, megismételhetetlen. Nem annyira a gitártechnikáról beszélek, inkább arról a különleges zenei gondolkodásról, amit már említettünk. Ami az egyéniségét jelentette, amivel kiemelkedett még a többi nagy gitáros közül is.
B.Cs.: Az instrumentális rész végén feljön majd Nagy Dénes, akivel közösen játsszuk a „Beck's Bolero“-t. Ezután Garda Zsuzsával a „Loud Hailer“ lemezről játszunk két dalt, mint tavaly, ezek a „Live in the Dark“ és a „Scared for the Children“. Dinike nagy Hendrixes és amikor az utóbbi számban a „Little Wing“ akkordjaira elkezd játszani, mindig libabőrös leszek! Ezután jön Zsolti varázsolni a „Brush with the blues“-zal. Zsuzsával aztán eljátszunk néhány Beth Hart nótát, amit Ő nagyon vár, mert hosszú idő után állnak most Zsoltival újra egy színpadon. Aztán megint Dini következik egy másik testhez álló feladattal, a „Patient Number 9“-t nyomjuk, amiben Ozzy Osbourne magyar hangja Scholtz Atka lesz. Atka és Dini egyébként másnap pont egy Black Sabbath műsort játszanak, tehát nem áll távol tőlük ez a műfaj! Az utolsó két dal a Rod Stewart-os időkből a „Moring Dew“ és a „Train Kept A-rollin“ című Yardbirds nóta. A legutolsó szám már legyen meglepetés, amire felmegyünk mindannyian, annyit mondhatok róla, hogy szép lesz és hosszú. És hangos is.
Rockbook: Terveztek esetleg valamilyen felvételt? Vagy lehet ebből az eseményből hagyomány? Esetleg stabilabb formáció? Kerestem Jeff Beck zenéjét játszó együtteseket a youtube-on, nem nagyon találtam...
B.Cs.: Amikor tavaly Eric Clapton bejelentette, hogy Jeff Beck emlékkoncertet tartanak a Royal Albert Hallban, mi már rég próbáltunk. Nagyon kíváncsi voltam, miket fognak majd játszani, kiket hív majd. Nagy meglepetésemre sok közös volt a setlistben! Még John Mclaughlin is eljött. Játszottak egy Mahavishnut, amit idén mi is becsempésztünk a repertoárba. Szóval nem vagyunk teljesen egyedül ezzel a gondolattal, bár a koncertünk látogatottsága azért elmarad a Clapton féle szuperprodukciótól. Ezzel a dologgal az is volt a célunk, hogy kimozduljunk a megszokott dolgaink közül, próbálgassuk kicsit, merre tudnánk elindulni a saját zenénk felé. Nem egy újabb tribute zenekart szerettünk volna csinálni, nem is lenne létjogosultsága ilyesminek. Ha minden évben meg tudjuk tartani ezt a koncertet, az már csodálatos lenne. Az alapzenekar viszont nagyon stabilan összeállt, és ez egy annyira inspiráló közeg, hogy nem egy évet, de még egy hetet is nehéz lenne kihagyni próba nélkül. Nem állunk meg tehát és a Jeff Beck emlékkoncert után már az első bemutatkozó koncertünkre készülünk, „Painted Heart“ néven, ami március 7-én a Backstage Pubban lesz. Garda Zsuzsa énekesnővel kiegészülve egy olyan zenekart álmodtunk meg, amiben meg tudjuk élni azt a szabadságot, amit talán jazzrocknak hívnak, és el tudjuk juttatni az emberek szívébe azokat a hangokat, amiket itthon, vagy a próbatermekben csak úgy szélnek eresztünk. A zene feladata szerintem az, hogy elérje az embereket, és én akkor vagyok boldog, ha ez sikerül. Ehhez viszont koncertek kellenek és ez a legnehezebb része a dolognak.
B.Zs: Jelen pillanatban a működő és egzisztáló zenekarok fenntartása is egyre nehezebb. Ebben a pillanatban olyanok is vergődnek, akik régóta működtetnek együtteseket, korábban bevált zenével és módszerek alapján.
Bognár Csaba és Benkő Zsolt
Rockbook: Pedig mintha több koncert, és élőzenés hely lenne, mint korábban.
B.Zs: Ez nincs így, kevesebb van. Budapest teljesen halott. Ez egy halott város. Fordítsunk egyet a dolgon: olyan klub van nagyon kevés, ami úgy működik, ahogy azt a zenész elképzeli. Hogy odamegy, kap egy gázsit, lejátssza a műsort, odahívja a közönségét és jó az este, ilyen hely alig maradt. Valamelyik tényező mindig hiányzik. Vagy nem érzi jól magát a zenész, vagy nincs gázsi, vagy nem jönnek el oda az emberek. Alapvetően van egy óriási változás, ami 2024-re sem vetít sok jót előre: az emberek nem járnak koncertre. Nincs benne a mindennapi kultúrában a koncertre járás. Miközben a kínálati oldal mondjuk az Erkel Színházban, MÜPÁ-ban fellépő jazz, jazzrock sztároktól a XVII. kerületi Legenda sörözőig hatalmasat bővült. Aki egyszer-egyszer felkiált, hogy na, akkor menjünk koncertre, az meg inkább az első kategóriát választja. Miközben mindenki otthon hallgat zenét. Ez a kattintásokon látszik. Minap csináltam egy privát felmérést: ha körülbelül 250-300 ember bejelöli, hogy tetszik neki az esemény, amit az oldalamra felraktam, 2,5-3 ember jelenik ténylegesen meg. Ezek nagy része is az ötven feletti generációból kerül ki, akik még megszokták, abban nőttek fel, hogy koncertre járjanak. Ez a korosztály pedig, hát sajnos, kopik...
Rockbook: Csaba, te, aki még fiatal zenész vagy, ráadásul John McLaughlin, vagy a Mahavishnu Orchestra által inspirált zenész, remélem, a Zsolt által vázolt nehéz helyzetben sem fogod feladni!
B.Cs.: Az az igazság, hogy 15 éve már feladtuk egyszer, látod, most mégis kisgyermeki lelkesedéssel állunk neki újra, nem olyan könnyű ezt abbahagyni! Amíg van olyan hely a városban, ahol tudunk játszani, mindent megteszünk, hogy ez működjön. Régen nem volt más választása az embereknek, menni kellett szórakozni, vagy maradhattál otthon nézni a „Barátok közt“, vagy a „Szomszédok“ valahányszázadik részét. A zenekaroknak havonta klubkoncertjeik voltak, ott tudtunk találkozni, szórakozni, ismerkedni. Ma a közösségi élet egy kicsit vakvágányra terelődött, de szerintem hosszú távon ki fog derülni, hogy az igazi élményekért ki kell mozdulni! Sokan rá fognak jönni, hogy a telefonon görgetett tartalmak nem adnak eleget a léleknek, nem tudod megélni a szomorúságodat, az örömödet, még a magányodat sem, fásultan keresel valamit a hírfolyamban, amit sosem fogsz megtalálni. Ehhez viszont még sok időnek el kell telni… A jelenlegi helyzet az, hogy a Cry Free-vel Budapesten, a klubszezonban kb. kéthavonta tudunk játszani ahhoz, hogy elegen eljöjjenek. A fiatal zenekaroknak össze kell állni egy fellépésre ketten-hárman, hogy annyi közönségük legyen, hogy beengedjék őket egy klubba.
B.Zs: Amennyire látom, a klasszikus klubozás, amiről Csaba beszél, egyre inkább eltűnik. Talán a művelődési házak karolhatnának ilyesmit fel, akik nem kizárólag bevétel-alapon működnek. Nekik viszont számtalan igény mentén kell egyensúlyozniuk: egy kis baba-mama klub, egy kis nyugdíjas klub, textil-szakkör, egy kis jazz, egy kis blues...szóval ebbe kellene valahogy beleférni. A másik, a pályázati rendszer, ebben is látok lehetőséget. Ott sem fenékig tejfel a helyzet. Tavaly például a két, élőzenés helyeknek, koncertszervezésre, lemezkiadásra stb. létező pályázati időszak közül az NKA a második szakaszt nem tudta kiírni. Képzelhetjük, mi fog történni tavasszal, amikor az idei első kiírás megjelenik.
Rockbook: Nekem tavaly, az első Jeff Beck koncert alkalmával is, amikor a közönség soraiban álltam, az volt az érzésem, hogy az egész produkció a mindenféle negatív körülmény arcul csapása, valamiféle széllel szemben pisilés.
B.Cs.: Ezt a széllel szemben pisilés-érzést én már korábban is sokszor megéltem, amikor a zenésztársakkal olyan zenét játszottunk, amit széles körben nem igazán tudtak értékelni. Egyszer egy helyen Hendrix „Purple Haze” című számának feldolgozását játszottuk 15/8-ban (ez egy páratlan ütemmutató, az ütemekben négy negyed helyett tizenöt nyolcad van, ami a széttördeltség érzetét kelti), amikor a tulaj bement a keverőhöz, lekapcsolta a zenét és bekiabált, hogy „srácok, otthon kéne gyakorolni, jó”? Nem a megszokott zenét hallotta és azt hitte mindig elrontjuk. A február 2-i koncerten azért törekedni fogunk arra, hogy a zenésznek és hallgatónak egyaránt kihívást jelentő darabokon kívül, dallamosabb, ismertebb számok is műsorra kerüljenek.
Pécsváradi Attila és Szabó Richárd
Rockbook: Érdemes lesz tehát eljönni azoknak is, akik „vájt füllel” vágynak jazzrockot hallani, meg azoknak is, akik bulis, rockos, bluesos nótákra vágynak?
B.Cs.: Így van, Jeff Beck zenéjének teljes skáláját igyekszünk bemutatni.
B.Zs: Nála a muzikalitás mindent felülírt. Ez minden hallgatót, vájt és nem vájt fülűt egyaránt megfoghat. A muzikalitás volt az ő küldetése, ennek alapján értelmezte mások számait is, amiket játszott, meg a saját számait is. És ez átüt, bármilyen felkészültségű hallgatónak, tegnap, ma, bármikor.
Rockbook: Köszönjük a beszélgetést!
A tavalyi koncert alapján pedig bizton állíthatjuk, aki eljön pénteken a Turbinába, nem mindennapos zenei élményben fog részesülni: barátságos idegenvezetésben a muzikalitás világába, Jeff Beck után, és szabadon.
Akik ezt ígérik:
Garda Zsuzsa - ének
Scholtz Attila - ének
Benkő Zsolt - gitár
Bognár Csaba - gitár
Nagy Dénes - gitár
Pécsváradi Attila - basszusgitár
Szabó Richárd – dob
Jeff Beck emlékkoncert
2024 február 2.,
Turbina Kulturális Központ
El Bandi
Képek: Garda Zsuzsa
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
