Nehéz, de igényes és komplex zenét rejt a Rivers Ablaze negyedik nagylemeze: 'Omnipresence' lemezkritika
Kertész Márton zenekaraival kapcsolatban már sokszor leírtam azt, hogy mennyire kiváló, minőségi zenét rejtenek azok az albumok, melyek az ő keze nyomát viselik. Nem mondom, hogy könnyű hallgatnivalókról van szó, viszont ezek a lemezek később aztán meghálálják a törődést és szépen utat találnak a kellő nyitottsággal rendelkező zenefanatikus táborhoz.
Az eddig megjelent három Rivers Ablaze lemez mindegyike (Blood Canvas, Devoid Dying Sun, The Black Hole Era) félelmetesen nagy, a zenei határokat feszegető zenét rejt, csak ajánlani tudom mindenkinek! Ráadásul a legutóbbi lemeznél egy komplett felállás is kialakult Marci körül, aminek én nagyon tudtam örülni.
Jelen recenzió tárgya pedig a negyedik lemez, az október 13-án megjelent Omnipresence. A gitáros-zeneszerző Marci mellett (aki egyébként a synth programozást is maga végezte) Knapp Oszkár felel az énekért és a szövegekért, Rieckmann Tadeusz dobol, Ferenczi ’Moth’ Márton kezeli a basszusgitárt, illetve a keverés és a master is az ő keze munkáját dicséri. A felvételek helyszíne pedig a Record Low Studio volt 2022 novemberében. A lemez a Metal.hu gondozásában jelenik meg.
Az album első tétele az Of Glass and Light címet viseli és a lemez introja is egyben: kozmikus, éteri gitárhangok fonódnak szépen egymásba, így készítve fel a hallgatót az elkövetkező dalokra. Nagyon finom kis hallgatnivaló, nekem egy picit rövidre sikerült, szívesen elhallgattam volna még valamivel hosszabb ideig is.
Azonban nincs idő pihenésre, ugyanis a Drone Apocalypse képében rögtön az arcunkba is robban egy szélvész blackes téma. A blastbeat témák szigorát modern metalos kiállások tarkítják, de a blackes jelleg végig megmarad. A dal közepén viszont kiállnak a hangszerek és úgy érezzük magunkat, mintha az űrben lebegnénk és egy másik világba vezető átjárót keresnénk – erre érkezik be egy remek dob-basszus téma, melyre Marci kiváló gitártémái teszik fel a koronát. Pazar hangulatváltások éteri hangulattal fűszerezve – ezt rejti az album második tétele.
A harmadikként érkező Citadel of Antimatter a lemez leghosszabb szerzeménye a maga hét és fél percével. A dal ott veszi fel a fonalat, ahol az előző abbahagyta: szépen megkomponált földöntúli dallamokra érkezik be ismét a black metalos él. Oszi üvölt, károg, hörög, nem engedi el a hallgatót egy pillanatra sem. Tadeusznak egy pillanatra sem áll meg keze-lába, hihetetlen munkát végez a dobok mögött. A dal közepén ismét kis pihenőt kap a hallgató – pazar egymást váltogató és egymásba úszó gitártémák keverednek itt egymással, majd pedig újra visszatér az aprítás és leszedi az ember fejét.
A Maddening Geometry szaggatott riffjére rögtön beindul az ember nyaka, melyet egy remek progresszív témázgatás követ, hogy a dal aztán újfent blackes vizekre evezhessen. A dal közepén visszatérő kezdőriffre ismét egy éteri dallam úszik be és a megtört ritmizálásra érkező gitártémák újfent messzire repítik a hallgatót. Marci nagyon érzi ezt a világot és hihetetlen, hogy a különféle hangulatokat milyen mesteri módon tudja egymásba ágyazni.
Az Undisposed Entanglement death metalos kezdését követően ismét a black metalé a terep, de a death vonal is végig megmarad a dalban, ami remek kombónak bizonyul. Nagyon komoly muzsikálás folyik itt kérem szépen, erősen ajánlott fülessel is nekiülni a lemeznek! A középrész finom zongorás kiállásáért meg nagy piros pont! A dal utolsó harmadában pedig újfent az éteri dallamok ölelnek minket keblükre. Marci gitározása természetesen itt is élményszámba megy, hihetetlen, hogy miket játszik össze!
Az Entropic Collapse nyitányában Görögh Dániel trombitajátéka hallható – erre úszik rá egy lassú disszonáns riff pulzáló basszussal. Oszi keserves süvöltése pedig csak ráerősít a földöntúli atmoszférára. A címadó dal képében újabb blackes hangulat telepszik a gyanútlan hallgatóra, melynek középrészében némi megcsavart Iron Maiden hangulatot is felfedezhetünk, ami bár elsőre meglepően hat, de nagyon jólesik a fülnek és szépen be is épül a szám egészébe.
A Sunchild hangulatos másfél perces instrumentalizmusa kiválóan vezeti fel az utána következő Drifting with Photons pusztítását: a kegyetlen gitártémák természetesen itt is rengeteg váltásból építkeznek. A kezdést követő témákban Chuck Schuldiner hatása is megjelenik, ami sokat hozzátesz a dal egészéhez. A modern metalos elemek után érkező téma alatt érdemes a basszusra külön is figyelni, mert kiváló dolgokat játszik!
A lemezt a Solar Wind zárja és ez a kompozíció teszi fel űrbéli sétánk végére a pontot. Egy szép, lebegős témára érkezik be Korbucz Sonya dallamos éneke, ami ismét könnyen meglepheti a hallgatót, viszont ez a tétel pazar módon vezeti le az albumot, amit aztán indíthatunk is újra, hogy aztán megint az űrben találhassuk magunkat.
Ami a hangzást illeti, elmondhatjuk, hogy szépen szól az album, a borítója pedig egészen egyszerűen gyönyörű és kiválóan reprezentálja a zenét, amit rejt. Ami viszont tényleg nem könnyű hallgatnivaló, de ha kellő nyitottsággal rendelkezel és szereted az igényes, komplex zenéket, melyek utaztatják a hallgatót, akkor mindenképp tegyél vele egy próbát, mert megéri! Nehéz szavakkal leírni ezt az élménycsomagot, ezt hallani kell!
Az ’Omnipresence’ album dallistája:
01. Of Glass and Light
02. Drone Apocalypse
03. Citadel of Antimatter
04. Maddening Geometry
05. Undisposed Entanglement
06. Entropic Collapse
07. Omnipresence
08. Sunchild
09. Drifting with Photons
10. Solar Wind
A teljes album ide kattintva meghallgatható a Youtube-on.
Gál Endre
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
Facebook kommentek