Bejelentkezés

x
Search & Filters

Nem felejteni, csak túllépni – Alice In Chains: 'Rainier Fog' lemezkritika



A seattle-i banda legutóbbi lemeze még 2013-ban jelent meg The Devil Put Dinosaurs Here címmel, ami a második volt William DuVallal a frontvonalban. Noha túlzás lenne azt állítani, hogy 5 éves csendet tört meg az Alice In Chains a napokban kiadott Rainier Foggal, hiszen folyamatosan turnéztak, július 1-én pedig Magyarországra is visszatértek szűk 9 év elteltével (koncertbeszámoló itt), nagyon vártunk már egy új anyagot. Az előző kettő után a jelenlegi felálláson lehetett érezni, hogy van még bennük energia, van még mit mondaniuk. S bár az eltelt idő nem volt kevés, azért nem emelkedett a Rainier Fog Chinese Democracy féle magasságokba, hogy az új Tool lemezről már ne is beszéljünk.
 
Májusban kaptuk meg az első ízelítőt, a The One You Know ismerősen beteg nyitóriffje és a refrén harmóniái kb. olyannak hatottak, mint az első korty víz egy sivatagi túra után. Majd később a So Far Under - ami leginkább a The Devil Put Dinosaurs Here hangulatát idézte fel - csak tovább erősíthette bennünk azt az érzést, hogy nincs mitől félnünk. Legrosszabb esetben is egy olyan albumot kapunk, amin még ha a megszokott, bevált panelek kapnak is csak helyet, túl nagyot csalódni nem fogunk. A lelkesedés pedig azért volt ilyen mérsékelt, mert bár tényleg megszerettem ezt a két nótát, nem volt meg az a mellbevágó hatás, mint amikor elsőre csendült fel a Hollow, a Check My Brain, vagy amikor egy egész este csak a Your Decision szólt a hangszórókból, miután először hallottam. Azért be voltam sózva rendesen, ráadásul a Never Fade után még inkább kezdtem felpörögni, mert már rögtön az első pár ütem a Facelift hangulatát idézte fel bennem. Ez a kis kikacsintás a gyökerek felé pedig kellőképp felpiszkálta bennem a parazsat.
 
A megjelenés napján már úgy indultam munkába, hogy útközben a Rainier Fog szólt, ez azért elég sokat dobott a pénteken. A sort a The One You Know nyitja, ami remek döntés. Egyrészt ismerjük, másrészt jó hidat képez az előző lemeztől, mert megvan benne az a sötét, súlyos, durva hangulat, ami az újkori Alice In Chainst igazán jellemzi, ugyanakkor a refrén dallamvilága - ami talán még a Check My Brainen is túltesz ilyen téren - megmutatja, hogy a lágyabb, fogósabb témáknak sem leszünk híján. A címadó Rainier Fog aztán rögtön el is visz ebbe az irányba. Zenei téren már szinte szokatlanul vidám hangvételű nóta lett ez, lendületes és energikus, a szövege viszont árnyalja a képet, és kicsit kontrasztban is áll a kettő egymással. Ez szerintem csak erősíti az üzenetet, ráadásul nem csak a sajátját, az egész korongét, de nem lövöm le előre a poént. Megszerettem már elsőre is, és egyből felidéződött bennem a gondolat, amit már a Never Fade kapcsán is megfogalmaztam. Azzal a pici különbséggel, hogy itt a Facelift mellett Cantrell szólómunkái talán még inkább visszaköszönnek, nekem főként a Degradation Trip hangulata. 
 
 
A következő Red Giant viszont megint hatalmas váltást hoz. Súlyos, mélyre hangolt riffel és vészjósló gitármotívumokkal nyit, mégis az első versszaknál érzem azt igazán, hogy igen, most érkezett meg a dal. Iszonyú atmoszférája van, az egyik legzseniálisabb darab számomra az lemezen. Másrészt néhány hallgatáson túlesve azt gondolom, ebben mutatkozik meg először és legteljesebben a Rainier Fog esszenciája, egyénisége. Aztán a Fly fel is oldja ezt a brutális hangulatot, az első akusztikus nóta ez a sorban, és igazából önmagában nem is rossz. Csak azért érzem kicsit gyengécskének, mert ilyen téren annyira zseniálisakat alkottak már, hogy bizony nehéz minden egyes alkalommal felnőni hozzá, még ha nem is más a mérce, mint ők maguk. Ettől függetlenül jól esett hallgatni, és jó helyen is sütötték el. S ha már úgyis annyi szó esett a múltidézésről, a refrén végén, egészen konkrétan a “They paved the road with fool’s gold” sornál egyből úgy rázott ki a hideg, mint amikor a Breaks My Backet hallgattam a Boggy Depotról. Még azt is el tudom képzelni, hogy nem is véletlen ez teljesen.
 
 
A Drone bluesos hangulatú nyitótémája egyszerre hozta magával a Hate To Feel hangulatát a réges-régi, Facelift előtti demók atmoszférájával, amikor még ők is bőven a saját útjukat keresték. Aztán mégis átfordul valami teljesen másba. Mintha csak be szeretnének minket palizni. “Azt hitted, hogy most hallasz egy olyan számot, ami mintha csak a Dirtről maradt volna le. Így volt ugye? Ismerd be. Nem baj, de akkor most nagyon meg fogsz lepődni.” Ilyen gondolatok motoszkáltak a fejemben, és habár imádom azt az albumot elejétől végéig, de hálát adok Jerry Cantrellnek, William DuVallnak, Mike Ineznek és Seann Kinneynek, hogy nem olyan, olcsó trükkökkel próbálkoztak, mint gyakorlatilag a saját régebbi dalaikat lenyúlni, a kreativitás bármiféle jele nélkül. 
 
Egy nóta van, amit nem tudok igazán hová tenni, a Deaf Ears Blind Eyes. Egy kicsit semmilyen lett, pedig érdekes benne a zongorabetét, ami ráadásul még meg is lepett. Gyönyörű harmóniákkal operál a gitárszóló, az azt követő énektémáról már nem is beszélve. De mégis kevés. A Maybe viszont egyből visszaránt. Kifejezetten tetszenek benne a bontogatott akusztikus gitárfutamok és újfent a refrén. Jön aztán So Far Under, ami a második kislemez volt, így ismerhetjük már egy ideje. Számomra ez inkább a lemez azon, egyébként kisebbik részéhez tartozik, amelyekre kevésbé jellemző a Rainier Fog egyedi atmoszférája. Inkább el tudnám képzelni talán a The Devil Put Dinosaurs Here albumon. Viszont emellett egy jó nótáról van szó, amit ráadásul DuVall egyedül jegyez. Így azt hiszem, senki előtt nem lehet többé rejtély, mégis miért találtak ők Jerry Cantrellel ennyire egymásra. 
 
 
A Never Fade aztán ismét oldja a feszültséget. A Rainier Foggal tudnám párba állítani, és gyakorlatilag rajtuk kívül nincs is más, tempósabb szám a lemezen. Itt ismét nosztalgiázhatunk kicsit, ráadásul épp megfelelő helyet is találtak neki, hiszen utána máris a záródarab következik. A filozofikus témájú All I Am bőven helyet kell, kapjon az Alice In Chains legnagyobb pillanatai között. Tördelt ritmusával, a lelkünk legmélyebb, legelszigeteltebb bugyraiba is beférkőző és onnan könnyeket előcsalogatni is képes melankóliával valami egészen elképesztőt képvisel. Nem voltak korábban sem idegenek az ehhez hasonló pillanatok a zenekartól, de ebbe most hihetetlenül beletaláltak. A refrén felvezetése, aztán a harmóniák, Cantrell és DuVall éneke az okosan felépített, de mégis zsigerinek, ösztönösnek érződő dallamokkal olyan elegyet alkot, ami a délutáni kissé fülledt melegben, a tömegben hazafelé sétálva - amitől azért nem igazán szoktam meghitt hangulatba kerülni -, és már nagyon sokadjára, egymás után hallgatva is instant libabőrt okoz. Ez egy mestermű, és ezek után mást már felesleges is mondanom.
 
Összességében az egész Rainier Fogra jellemző, hogy elképesztően dallamos, különösen az énektémák terén, ráadásul DuVall és Cantrell hangja között is szinte teljesen elmosódnak már a határok. Duettként éneklik végig az egész lemezt, tökélyre fejlesztették az évek során ezt az előadásmódot. Olyannyira, hogy még úgy is fontosnak tartottam ezt kiemelni, hogy valójában ez a megszólalás már a kezdetek óta az Alice In Chains védjegye, ahogy azt mindenki kívülről fújja. Egyszerűen az az érzése támad az embernek, hogy így aztán még soha nem szólt. Hihetetlen harmónia kapcsolja össze a két frontembert. Egész más szisztéma mentén dolgoznak ők együtt, mint ahogy Cantrell és Staley tette, csak a módszer veleje az, ami változatlan maradt.
 
Így a Rainier Fog azt kell mondjam, minden nemében kellemes csalódás volt. Visszatekintés ez a múltba, az a fajta, amikor az ember végre túllép már az árnyakon, de még utoljára vet egy pillantást maga mögé, mielőtt végleg elengedné az egészet. Közben már új tervek cikáznak a fejében, és furcsa, nyugalom lengi körül. Nekem ilyen érzés volt végigrobogni ezen a korongon, még ha ez a dalok tempóját tekintve erős túlzás is. Megmutatták, hogy tudnak a múltjukra támaszkodva, és talán szándékosan is merítve belőle mégis valami újat, meglepőt alkotni, ami teljesen saját ízzel rendelkezik. Abban is biztos vagyok, hogy egy-két kivételtől eltekintve bármelyik dalt is vesszük elő a Rainier Fogról, nem fogunk elbizonytalanodni, melyik albumról is választottunk.
 
A 'Rainier Fog' album dallistája:
 
01. The One You Know 
02. Rainier Fog 
03. Red Giant 
04. Fly 
05. Drone 
06. Deaf Ears Blind Eyes 
07. Maybe 
08. So Far Under 
09. Never Fade 
10. All I Am
 
 
 
Andicsku Krisztián