Bejelentkezés

x
Search & Filters

Neonvér és arcunkba tolt tükör – avagy ilyen volt a budapesti New Model Army (koncertbeszámoló)



A New Model Army úgy robbant be R&R című kiváló szerzeményével az éjszakába, mint mélyről jövő, harsány kiáltás a csöndbe. Valahogy így kezdődik el minden, ami igazi, feltámaszt, céloz, majd úgy seggbe rúg, hogy az embernek pislogni sem marad ideje. – Beszámoló a New Model Army budapesti koncertjéről.

In medias res

Egyre mélyebbre kerülünk az éjszakában, amikor hirtelen – nem is tudom honnan – eszembe jut egy pár évvel ezelőtti beszélgetés. Talán akkor is egy koncerten ácsorogtunk épp, akkor is ugyanígy hullámzott körülöttünk a tömeg, a tiszta ösztönök által vezértelt massza, amelynek nyugtalansága hasonlatos az orgazmus előtti izgalomhoz. Szóval, pár évvel ezelőtt ott álltunk valahol, az univerzumba vetve, szólt a zene, és az ismerősöm azt kérdezte tőlem, hogy szerintem milyen egy igazán jó koncert. Gondolkodtam egy kicsit, aztán azt feleltem: amelyikről képtelen lennék írni, vagy erőszakot kellene tennem magamon, hogy írni tudjak. Nagyjából ilyen volt a New Model Army 2017. március 10-i, budapesti koncertje.

„Így vonulunk be”

Daliás idők jutnak eszembe, rongyosra hallgatott lemezek, és egy újvidéki albérlet, melynek nyugalmát teljességgel felkavarta egy tőlem hat évvel idősebb rebellis, egy szociológus, aki szabadidejében dalokat írt, és „Szerbia legjobb metálgitárosa” díjakat nyert, néha pedig kalóz CD-ket és kazettákat árult a búcsúkban. Tőle – nevezzük őt GyN-nek, hiszen tudjuk, a hamisított hangzóanyagok terjesztése elítélendő cselekedet, és semmiképp sem szeretném lebuktatni őt – kaptam meg az első New Model Army lemezt (CD-n), a ’89-es Thunder And Consolation-t, néhány héttel később pedig kölcsönadta (a) The Ghost of Cain címűt bakeliten (!!!), akkor vette meg épp egy, az egyetemvárosban tanyázó használt könyv- és lemezárustól (áldassék még soká társaival együtt, akik időről időre megajándékoztak bennünket valamilyen zenei csemegével).
 
Hallgattam ezeket az albumokat, és arról ábrándoztam (kis költői túlzással), hogy egyszer majd élőben is láthatom a New Model Armyt, hogy egyszer majd torkom szakadtából üvöltöm egy koncertterem mennyezete felé a Green and Grey refrénjét. Aztán jöttek ilyen-olyan évek, ilyen-olyan koncertélmények, és pénteken este azon kapom magam, hogy Újvidéktől 300 kilométerre suhan a 47-es villamos, rajta GyN, én és még rajtunk kívül páran; megállíthatatlanul suhanunk a Barba Negra felé, mint a parancsolat, hogy ott azután történjen valami – lehetőleg valami eksztatikus, olyan élmény, mint például megismerni a New Model Army zenéjét.

Egy nem is annyira kellemetlen „erőszaktétel” nyitánya

Bizonyára a koncertszervező nem fog örülni ennek a kijelentésnek, de egyszerűen nem értem az elvet, amely alapján összeválogatták a március 10-i buli fellépőit. Mondom is a sorrendet azok kedvéért, akik eleddig nem értesültek az eseményről: Kretens, Vágtázó Halottkémek és New Model Army. Három, egymástól teljességgel eltérő zenei világ. Persze, egy nyári zenei fesztiválon nem lenne annyira meglepő/visszás egy ilyen felhozatal, de a klubkoncertek látogatói véleményem szerint ennél homogénebb zenei attackra vannak hitelesítve. És végső soron az előzenekarok szerepe az, hogy megágyazzak a headliner fellépőnek, hogy egyengessék az utat, amelyen át a közönség eljuthat valamiféle beteljesülésig. De mindenesetre ne „gyengítsék” annak pozícióját. Ezt akkor is elmondtam volna, ha a Kretens nem lép színpadra, mindenesetre a VHK+NMA párossal még sikerült megbarátkoznom.

Nyilván ennek a vaskalapos – vagy inkább nevezzük így: tudatos – koncertlátogatói attitűdnek tudható be, hogy lemaradtunk a Kretensről, és árulók módjára csak akkor osontunk be a Negrába, amikor a VHK a húrok közé csapott.

Meddig sámán a sámán, és véget érhet-e valaha a révülés?

A Vágtázó Halottkémeket három éve láttam utoljára színpadon, nevezetesen a Fekete Zaj Fesztivál „temetésén”, amelyről itt, a Rockbook oldalán is megemlékeztünk. Akkori cikkemben a hangosításra panaszkodtam, na meg arra, hogy épp ezért komolyabb zenei élményektől lettem megfosztva – láttam révülni a sámánt, de nehezen akart kitárulni az a világ, amelyről énekelt. Ám, ami azért fontos, hogy szemeimmel láttam magát a révülést, azt, ahogy Grandpierre Attilának megfeszülnek az izmai minden égbekiáltó mondat közben… Talán most ez a mélyről jövő, ősi energia hiányzott a koncertjükből, és Grandpierreből. Persze az előadásnak voltak jól időzített bombái, amelyek robbanásukkal magasabb szférákba repítették a hallgatót, voltak kiváló riffjei, amelyek karcoltak, sebeket ejtettek, és mindvégig jól működött a kémia is a zenekar tagjai között. Jó érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a VHK megmaradt annak, ami mindig is volt: nem számokat játszanak, hanem spirituális utazásra visznek. Ezt kaphatja a közönség tőlük: „elmeutazást a csillagerőhöz”, ahogyan Grandpierre az Emeletes mesehajó című könyvében fogalmazott. És a koncertjeik nemcsak az elme számára jelenthetnek ajándékot, hanem a tunya test számára is, mert elhihetik a koncert szerény krónikásának (nekem), hogy a VHK mostani koncertjén is patakokban folyt az izzadság.

 

 

Fokozatosan kerítette hatalmába a zene a közönséget, mi tagadás, engem is, így egy idő után már azon sem kattogtam, hogy vajon miért van szükség két basszusgitárosra, mit ad hozzá mindez a zenéhez? (Most, hogy így újra eszembe jut, továbbra is annyit mondhatok: nem sokat.) Hagytam magamon átáramolni a hangokat, és gyönyörködtem a sámán táncában, amikor felcsendült a Valaha c. dal az Éden visszahódítása 2-ről. Gyönyörködtem, és egy pillanatra el is hittem, hogy sohasem ér véget ez a révülés, de a következő percben oldalba lökött egy fiatal lány, felé fordultam, mélyen a szemembe nézett, és azt kérdezte: bocsi, te esetleg tudod a wifi-jelszót? Hát, kérem, kell-e ennél nagyobb őrület?

Kell? Hát, volt. A rituálé most is – mint ahogy az elmúlt idők során már oly sokszor – a Halló Mindenség! című klasszikus darabbal zárult, és bizony eljutott addig a felszabadító elmeállapotig, amely édestestvére a tébolynak (szigorúan jó értelemben!). A koncert egy masszív zajterrorral ért véget, mely során percenként cseréltek gazdát a hangszerek, és azt is megtudhattuk, hogyan fest Grandpierre Attila egy nyakába akasztott fehér Stratocasterrel.

 

 

 

Time to dark, time to live

A New Model Army úgy robbant be R&R című kiváló szerzeményével az éjszakába, mint mélyről jövő, harsány kiáltás a csöndbe. Valahogy így kezdődik el minden, ami igazi, feltámaszt, céloz, majd úgy seggbe rúg, hogy az embernek pislogni sem marad ideje. Talán az egyik legnagyobb érdeme ennek a koncertnek az volt, hogy az elejétől a végéig lebegőben tartotta a katarzist, felspannolt és nem hagyott nyugodni. És így is van ez jól.

Utoljára az Eagles Of Death Metal koncertjén mertem megdicsérni a setlist-et, amire az egyik cimborám csak annyit mondott: „amcsik, és az amcsik szeretik a jól megszerkesztett show-t”. Nos, Justin Sullivanék nem amcsik, mégis kiváló érzékük van ahhoz, hogy mivel lehet lázba hozni a közönséget, hogy miből mennyi kell, mi az a lélektani határ, ameddig még el lehet menni. Egy tökéletesen felépített koncertstruktúrát kaptunk, melyre talán csak egyetlen ember panaszkodott, egy alacsony, kopasz alak, akinek (valószínűleg) nem jött el a barátja. Többször odafordult hozzám, olykor idegesen, máskor életvidáman vagy kiábrándultan kérdezte tőlem, mit gondolok, vajon eljátsszák-e az ő kedvenc dalát, amely úgy kezdődik, hogy „pa-paa-pa-páá pa-paa-pa-páá”, de sajnos nem tudtam neki adekvát választ adni. Sztoriban voltam amúgy is, beszélgetést folytattam egy régóta kedvelt zenekarommal, akik a hatás kedvéért olykor neonvérrel árasztották el a színpadot (lásd a színpadképet a Here Comes The War című dal közben), másszor kiropogtatták az idősebb közönség csontjaiból a hosszú hónapok, évek alatt felgyülemlett feszültséget, és volt, hogy egészalakos tükröt tartottak elénk, hogy lám, ilyenek vagyunk. De vajon hányan értettünk a sorokból? Akár az Angry Planet szövegéből, akár a nem sokkal utána következő Higher Wall-ból… Ez utóbbi dal előtt Sallivan is csak ennyit kérdezett: ki gondolta volna, hogy egy harminc évvel ezelőtti dal ilyen aktuálissá válhat? (Engedelmetekkel idézném az első versszakát.) Íme:

 

We're out here on the borders with our favourite few possessions
Traded stories whispered round the fire
As shadows in the searchlights, mugshots in the files
Waiting in the camps behind the wire
Kick the door until it opens, what you have you cannot hold
We are young, forever hungry, you are fat and growing old
Still every day you try to build a higher wall
(Higher Wall)

 

 

 

 

Ám ha jól belegondolunk, nem is volt olyan dal, amely maradéktalanul mentesíthetett volna bennünket a gondolkodástól, a szembesüléstől. Szinte a koncert teljes időtartama alatt azt éreztem, hogy mély, titkokat rejtő tárna vagyok, amelyből ezek a dalok hozzák felszínre az értékeket, ezzel együtt valami mást, valami kevésbé szükségeset eltemetnek bennem, elrejtik, hogy ne legyen gondom vele többé. Ezért (is) jó volt ott lenni – arról nem is beszélve, hogy végül eljött az a pillanat is, amikor a koncertterem mennyezete felé üvölthettem a Green and Grey refrénjét (lásd a fentebb írtakat), és persze a kopasz ember (akinek nem jött el a barátja) is megnyugodhatott, mert amikor felcsendült a Thunder And Consolation lemez egyik legenergikusabb szerzeménye, a Vagabonds, felüvöltött: ugye, megmondtam, ugye mondtam, mondtam, hogy játszani fogják!!! Pa-paa-pa-páá pa-paa-pa-páá. S ez talán végszónak sem lenne utolsó.

 

A koncerten elhangzott dalok:

 

01. R&R
02. Winter
03. Here Comes the War
04. Part the Waters
05. The Charge
06. Angry Planet
07. Born Feral
08. Eyes Get Used to the Darkness
09. No Pain
10. Higher Wall
11. Devil's Bargain
12. Devil
13. Burn the Castle
14. 51st State
15. Between Dog and Wolf
16. Wonderful Way to Go

Ráadás 1.

17. Get Me Out
18. Green and Grey

Ráadás 2.

19. Vagabonds
20. I Love the World

 

További fotókhoz klikk ide: Vágtázó Halottkémek, New Model Army

 

 

Fotók: PP ROCK Photo - Forrás: Facebook

 

Támogatónk a Hangfoglaló Program.