Bejelentkezés

x
Search & Filters

„A név kötelez.” - High on Fire, The Secret, Victims, Pillorian, Brume, Spiral Skies, PDP Vol 2. – koncertbeszámoló 2018.08.12.

Nyakunkon a nyár és a fesztiválszezon, egymást érik a rendezvények, de augusztus második vasárnapjára sikerült egy olyan izmos és változatos line-up-ot leszervezni a Dürer Kertbe, amire ritkán van példa. Az idén 10. születésnapját ünneplő helyszín, 6 fajsúlyos zenekarnak adott otthont a Cudi Purci Booking szervezésében. Ilyen sűrű program mellett indokolt volt egy váltott termes megoldás (és pontos kezdések) míg az egyik zenekar játszott, addig a másik csapat felkészült - bepakolt és a soundcheck-re is volt idő. 
 
Fél 6 után kicsivel, a Room 041-ben (középső terem) kezdetét vette a műsor: a női énekesnővel kiálló svéd Spiral Skies nyitotta az estét. Laza, 60-as, 70-es évekbeli pszichedelikus rock ihlette zenéjük a könnyebben befogadható fajta. Mondhatni üde színfolt egy fakuló térképen. Nincs agyonvariálva, szét jammelve; ügyesen felépített dalstruktúrák vannak egy olyan karizmatikus női hanggal megkoronázva, mint amilyen a Frida Eurenius-é. Elég csak meghallgatni a „The Wizard’s Ball” című dalt, hatalmas nóta, élőben adta is a feelinget rendesen. A mezítláb kiálló, lelkét is kiéneklő amazon mellett egy muzikálisan szintén képzett csapat brillírozott; mindenki stílusosan velencei karnevál maszkban, ami miatt volt egy fura „Eyes Wide Shut” utóérzésem, de gondolom ez a vizuális koncepció része volt inkább. Az utolsó előtti daluk elementáris erővel bírt, a Doors mellett még Janis Joplin is bevillant pár pillanat erejéig, majd jött a záró szám és már vonultak lefelé a színpadról. Taps és ováció, melyet  Frida puszi-dobással és hatalmas mosollyal az arcán hálált meg. Roppant ígéretes csapat a Spiral Skies, érdemes lesz rájuk odafigyelni, még sokra vihetik.
 
 
Utánuk következett a nagyteremben a Kalifornia államából származó fess sludge szörnyeteg, a Brume. Azért mondom, hogy szörnyeteg mert ezen még Susie McMullen (énekesnő és basszusgitáros) magas hangtartományokban mozgó, komor énekhangja sem szépített. Súlyos és nyomasztó, arcba-mászó lassulás a Brume háromszöge, mintha valami visszafojtott agresszió szivárogna a rossz illesztéseknél, fogak csikorognak és a kéz ökölbe szorul. Hasonló feszültséget a mára már megboldogult Salome tudott még ilyen formában megidézni, bár ott a dinamikai képletek többnyire az absztrakció felé indultak el, a Brume mondhatni tradicionálisabb sludge-doom irányt követ. Két anyaguk van idáig, én a „Rooster”-t hallottam, veszélyes aurával bír, ez a koncertjükön is átjött. Ahogy a Spiral Skies, úgy a Brume hangzására sem lehetett panasz; minden úgy szólt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. 
 
 
Ezután kimentem levegőzni a belső részre (előtte még természetesen merch pult csekkolás, mindenki hozott cuccot rendesen) gyors vettem magamhoz némi nedűt. Mire észbe kaptam, hogy a középső teremben az amerikai Pillorian játszik, már késő volt; a volt Agalloch főnök, John Haughm vezette black metal csapat utolsó hangjaira értem be. Epikus, dallamos, standard US black metal, egyetlen lemezük van az „Obsidian Arc”, ebből még nem sok szűrhető le, merre fog tartani a zenekar, de nem tűnt rossznak, amit csinálnak.
 
Nagyterembe vissza, ahol egy újabb svéd fellépő következett. Ahogy bővült a fesztivál fellépők sora és megtudtam, hogy a Victims is játszani fog, egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy mekkora pofont fog adni ez élőben. Nos, azt kell, hogy mondjam annyira egyben volt a d-beat keresztapa formáció, hogy az ökölbe szorított kezekből a vér is kiment, s a körmök már a tenyérbe vájódtak. Totális halál hangzáskép, 10 pontos előadásmód, széles-terpesz, rock and roll. Emellé még nyál, verejték, húrtépés, minden, ami kell. Külön kiemelném a bal oldalt álló gitárosukat (Jon Lindqvist) akinek attitűdje szimplán átsugárzott a produkción – hatalmas a tag. A srácokról csak úgy sütött a színpadi rutin, olyan vehemenciával vetették magukat a zenélésbe, mint amikor fékezés nélkül belehajt valamibe az ember. Dírrr! Vad, zabolátlan energia áramlott a Victims-ből, melynek az ősi HC és punk zenékben keresendő a gyökere, látszódott és hallatszódott, hogy a srácok zsigereikben érzik ezt a műfajt, de ez egyértelmű, hiszen ők az egyik alappillérjei ennek a stílusnak. Fontos még megjegyeznem, hogy két gitárral álltak ki a basszeros-énekes mellett, nyomták az ízes iker harmóniákat, jellegzetes témákat, csak a svédekre jellemző módon. Annak idején ugyebár a két ikon, az Entombed és a Dismember kitaposta ösvényen már pár ezer zenész megfordult, melynek hatását máig nyomon lehet követni generációkon keresztül. Mit mondjak még? A Victims kötelező minden d-beat-crust-punk rajongónak, én most láttam őket először (és nagyon remélem, hogy nem utoljára) konkrétan feltörölték velünk a padlót a kocsmai pofozkodás után. Szép munka, szép.  
 
 
Kis levegőzés után már siettem is át a 041 termébe ahol már az olaszok hangoltak, úgy 7 évvel ezelőtt láttam őket először ugyanitt, de akkor még a kis teremben a Tombs-szal egyetemben. Akkor annyira kegyetlenül hangosak voltak, hogy hetekig csengett a fülem. Most nem volt szónikus mészárszék, viszont sötéten vibrált-pulzált a The Secret négyese, koszosan szóltak, de ez nem vált az élvezhetőség kárára. Ez alatt a 7 év alatt kijött még egy album, a kitűnő „Agnus Dei”, nemrég pedig egy friss EP-vel jelentkeztek „Lux Tenebris” címmel, erről sajnos nem játszottak, de a „Solve Et Coagula”-ról és az Isten Bárányáról igen. Ami mindig is megfogott bennük, az a közvetlen rituális megközelítés és annak integrálása, már-már hipnotikus módon egy adrenalin-hullámvasút HC-crust-grindcore kocsijába ültetve. Iszonyatos energiát tudnak közvetíteni a srácok, még úgy is, hogy a társaság fele lecserélődött és mára már csak Michael Bertoldini gitáros és Marco Coslovich énekes maradt a csapatban. A sajnos már földbeállt amerikai testvérbrigád Trap Them által maga után hagyott tátongó űrt nem lehet csak úgy pikk-pakk pótolni; úgy vélem a The Secret azon kevés zenekarok egyike, akik valahol ezt hivatottak betölteni, ami remélhetőleg egy új nagylemez formájában talán megvalósulni látszik. A koncertjükre visszatérve; egy intelligensen felépített set-list-et kaptunk az arcunkba, a rájuk jellemző fifikás cséphadarásokat néhol rövidebb drone-okkal, zajokkal, samplingekkel szakították meg, volt sátáni visszafelé játszott magnószalag flash is, illett a koncepcióba, nem lógott ki a grindcore-tuka-tuka sortüzek közül. Kellemes pont volt zárásként, hogy végre hallhattam az „Agnus Dei” katartikus csúcsát, a „Bell Of Urgency”-t élőben, mely méltó zárása volt programjuknak. Ezek után teljes regenerálódásra és folyadékpótlásra volt szükség – dög meleg volt odabent – majd következett az este nagyágyúja, a Matt Pike vezette High on Fire. 
 
Aki esetleg nem tudná, hogy mi fán terem a HoF, annak röviden elárulom, hogy Matt Pike énekes-gitáros (élő legenda) a 2009-ben újjáalakult Sleep zenekar szerves része, Al Cisneros (basszer-énekes) és Jason Roeder (dobos) mellett. Már ez a trió sem mindennapi (sőt!), ahogy a High on Fire hármasa sem, ugyanis Matt már ’98-ban (a Sleep földbeállása után) életre hívta a zenekart, hogy saját ötleteit a stoner és a sludge egyik legmocskosabb valójában manifesztálhassa. Ez 8 nagylemez képében az eltelt 20 év alatt testet is öltött.
 
 
A  koncert maga volt a tökéletesség, mind hangzásilag és hangulatilag is. Annyira brutális sound-dal operáltak Matt Pike-ék, hogy az egész testünk beleremegett, a kétlábgépes részek néha már death metal-os határokat súroltak.  Mondhatni, egy kegyetlen sludge dózer volt a High on Fire, ami könyörtelenül végig ment mindenkin. Matt Pike minden tekintetben színpadra termett: félmeztelenül nyomta a mocsári rock and roll-t, olyan hévvel és beleéléssel mintha csak huszonéves volna, pedig biztos megjárta már a hadak útját párszor. Gitármunkájában és a többiek munkájában sem volt hiba, csak úgy dörögtek kifelé a RIFFEK a hangszórókból. A show vége felé volt húrszakadás is, amit a lehető leglazábban oldottak meg; a hangtechnikus már cserélte is kifelé a gitárt, eközben Des Kensel (dobos)  és Jeff Matz (basszer) szemrebbenés nélkül nyomta tovább az alapot. Emlékezetes pillanat volt, a koncert pedig messzemenően tökéletes.
 
További képek itt megtekinthetőek.
 
Köszönet Binder Gáspárnak és a Cudi Purci Bookingnak a kiváló szervezésért és mindenkinek aki hozzájárult ehhez a kellemes vasárnap estéhez.
 
 
Lupus Canis
 
Fotók: Imre Norbert, Lányi Zoltán