Bejelentkezés

x
Search & Filters

Nightwish-torzó és a végtagok hempergése: Tarja Turunen és Marko Hietala koncertbeszámoló - 2025.03.13., Barba Negra



Tarja Turunen és Marko Hietala, Aaetheria: Living The Dream Together Tour, 2025.03.13., Barba Negra
 
Ambivalens érzésekkel teli eseményt kaptunk, ám a turnéban ez eleve kódolt volt. Sóhajokkal telt meg a sátor: a katarzis, a nosztalgia és a kívánság sóhajaival. Kitüntetett, metáltörténeti pillanat és az egész hátországát belengő hiányérzet várta a rajongókat.
 
 
Igen, amikor Tarja Turunen és Marko Hietala közös turnéra indul, nem lehet megkerülni azt a képzettársítást, mely a koncertek kardinális vonzerejét képzi: Nightwish. A viszonyrendszerek árnyalásra szorulnak azonban, aminek kiváló apropója egy ilyen alkalom, egyúttal a koncertbeszámoló tétje sem a szokásos reflektáló-kritikaíró közlés lesz most tehát.
 
Szövegem így két részre oszlik: a felütést követő szakaszban kitekintés jelleggel az előzetes ismeretek és anyagok, benyomások fényében azt kívánom vizsgálni, mi, illetőleg milyen Tarja és Marko útja a Nightwish nélkül? Második részben az élő performansz befogadói tapasztalatáról adok számot és igyekszem értékelni, újraértékelni, konklúzióra hozni mindezeket. Az ex-tagokról feltett orientáló kérdés fordítottját, avagy, hogy mi a Nightwish Tarja és Marko – meg joggal bővítendően: Jukka – nélkül, talán egyszer körvonalazom majd, az viszont sokkalta ízlésspecifikusabb, komplexebb kérdés volna, nem egy koncerttudósítás tárgykörébe és terjedelmébe szorítandó.
 
Tarja Turunen és Marko Hietala
 
Végezetül röviden, hogy ne hagyjam ki a kontextualizációból és pozícióm tisztázásából: jómagam legalább annyira szeretem mindhárom énekesnővel a csapatot, kolosszálisnak találom és üdvözlöm Floor szintetizáló erejét, és persze szívfájdalommal fogadtam Tarja, Anette, Jukka, majd Marko távozását. Úgy vélem, az énekesek képesek voltak az „örökségüket” megfelelően kezelni (jó, Anette-nél néhány régi dalnál rezgett a léc) és tovább is sikerült velük lendíteni a zenekar evolúcióját. Jukka Nevelainen és (mégannyira) Marko Hietala helyiértéke azonban, bármilyen kiváló zenészek érkeztek a Wintersun-os Kai Hahto és Jukka Koskinen személyében, nem maradéktalanul kerültek betöltésre. Záró megjegyzésem pedig az, hogy bár az utóbbi két lemezt (Human || Nature, 2020 és Yesterwynde, 2024) kudarcnak és tévútnak élem meg, továbbra is megrendítő erejű, egyedülálló zenének tartom, örök favoritként, elkötelezetten követve őket.
 
Akkor kezdjük Tarja-val, mert hölgyeké az elsőbbség, na meg a kronológiai is így kívánja. Nem fogok az egyenkénti diszkográfián végigmenni, ez Tarja szólóprojekténél a 10 stúdióalbum miatt is felettébb hosszadalmas volna. Alapjáraton próbált a szimfonikus metal vonalon maradni, de egyféle rockosabb-poposabb dallamvilág, néhol pedig operás és filmzenés szerkesztés domborodik ki. Üdvözlendőnek találom a mélyebbre hangolt riffeket és különösen üdítőek a progos mozzanatok, még ha pillanatnyiak is. Vannak jól sikerült tételek, azonban közel sem olyan elemi, epikus és invenciózus dalok íródnak neki, így igencsak a „Nightwish énekese” állandósult jelző hatalmában ragadt. Legjobb dalai tulajdonképpen feat-ek, melyek tulajdonképpen más előadók, például a Within Temptation (What About Us?) vagy épp Marko Hietala (Left On Mars) szerzeményei, legjobb szólólemeze pedig szerintem a 2017-es karácsonyi LP-je, a From Spirits and Ghosts. A 2023-as Dark Christmas már haloványabb utóérzete a 2017-esnek, tulajdonképpen hasonló korrelációban, mint Tarja szólókarrierje a Nightwish-hoz képest. Összességében ez a mérce: Tarja csillaga lehullott, szinte kínos nézni az agóniáját, ahogyan olcsóbb és fakóbb másolatává válik a korábbi, Nightwish-korszakos karrierjének, pedig milyen fenséges volt! A turné elnevezését adó „self-selected best of” lemeze sem győzött meg ennek ellenkezőjéről, ám azt annyiban sikeresnek találom, hogy egy önállóbb világalkotás igénye felé mutató dalválogatás lett, mely segít jobb érzéssel leválasztani őt korábbi pozíciójáról, de nem emel eleget a Nightwish-en kívüli teljesítményén ahhoz, hogy méltó legyen korábbi nagyságához.
 
Tarja Turunen
 
Marko távozása talán váratlanabb, nem olyan fokú emberi súrlódások, és végképp nem gazdasági okok motiválták. Nemes és szomorú egyszerűséggel a depresszió, az alkoholfüggőség és kiégés hatványozódott a koronavírus okozta helyzetben, majd a zenekar vezetésének, menedzsmentjének a világkrízis közben és azt követően vizionált tervei olyan elképzelések és feltételek mentén szerveződtek, amik nyomán odáig eszkalálódott a helyzet, hogy az amúgy is pihenésre készülő Marko ultimátumot adott. Kompromisszumra tett kísérletének sikertelensége folytán sajnos távozott, a komplett publicitással felhagyva. Évek múltán spanyolországi, új élete részeként debütált szólóprojektje, egy igen catchy, bilingvis lemezzel (Mustan Sydämen Rovio / Pyre of the Black Heart, 2019), melyet már a Nightwish-tagság során elkezdett írni a zenekar turné- és stúdiószüneteiben. Második lemeze (Roses from the Deep, 2025) sajnos mérföldekkel jellegtelenebb, de találni érdekfeszítő húzásokat rajta. A két anyag – kiváltképp tehát inkább az első LP – érdeme, hogy nem akarnak hajazni semelyik korábbi projektjére, és persze, Marko-s dallamvezetések meg témák könnyedén kitapinthatóak, mégis egy teljesen más lélegzetvételű atmoszférát épít bennük. Afféle lazább, klasszikus / hard-rockosabb vonalra lépett, igazi örömzene frissességével.
 
Marko Hietala
 
Eljött a nap, igyekeztem a lemezekkel hangolódni, nézegettem az eseményt, hogy mi lesz a pontos menetrend, amikor feltűnt egy furcsaság: random megjelent egy előzenekar, az Aaetheria, és az event kezdése 19:00-ról 18:30-ra lett állítva. Érdekes eljárás, mindenesetre gyorsan utánanézek, kik is ők.
 
Friss csapat, a nagyon impozáns öndefiníciójukon és dizájnon túl egy single van kint tőlük – teljesen átlagos dal, a miliőhöz képest kirívóan közepes minőségű keveréssel, hasonló kivitelezésű, zöldhátteres imázsklippel. Illetve, van még egy félig közzétett, vérszegény koncertfelvétellel kísért demó vagy végleges felvétel, az jobban elkapott dalnak tűnik. Mindenesetre izgalmas a barbie-kinézetű és hangú énekesnő, meglepően jól is működik a zenéjükben. A turnén való részvételüket hirdető videóban ugyan nem sikerült se a bejelentést („announcement”), se Tarja Turunen nevét helyesen leírni, de sebaj, jár az élő vizit.
 
 
Gyűltek a Nigthwish-pólós emberek, de kezdetben még csak negyedház kísérte figyelemmel az Aaetheria-t. A hangosítás a Barba Negrában jellemzőhöz képest egész korrekt volt, jól kivehető háttérsávokkal, és minden hangszer, sőt, az ének is tisztán hallható volt. A frontember hangképzése biztos, remekül énekel élőben és egész jó refréntémákat hoz, ellenben mozgáskultúrája, mintha egy iskolást küldenének fel valami ünnepségen remekelni, talán meg van illetődve, de bájosan vigyorog, lépked ide-oda és forgolódik a tagok felé. A tagok a gitároson túl szintén nem mutattak felfokozott jelenlétre utaló jeleket, a közönséggel való kontaktusért is csak a már említett kolléga tett. Kicsit mintha apukákat látnánk egy kislánnyal. A dobos néha mintha akadt volna, pár bakit ki lehetett hallani. Azért korrekt, kedves műsor volt, fél óráig egészen szórakoztató.
 
 
Marko meglepően jól szólt már az első daltól fogva. Abszolút örömzenélésnek lehettünk a szem- és fültanúi, zéró megcsináltság, mindenki jól érezte magát, elindult a buli. Lazán és profin lehozott előadás, tele döggel és jó arányban kimért improvizációkkal, organikus rock-élmény. Jó látni, hogy Marko nemhogy egészségesebb, de felszabadult, boldog. Szokás szerint remekül kommunikált, a konferálások tele voltak humorral – az egyedüli lelombozó az egészben, hogy a magyar közönség java még mindig nem ért egy mukkot se angolul és sokszor kínos hallgatással reagált a többség. A zenekar billentyűse és gitárosa is meg-megszólalt, jól elviccelődtek egymással és a hallgatósággal is, egy ponton Marko még a nyelvrokonságunkat is említette. Apropó, nyelv, nekem nagyon sokat adott hozzá, hogy több dalt is finnül hallhattunk, az Isäni Ääni (The Voice If My Father) az egyik csúcspont volt. Persze a legnagyobb éljenzést Tarja egydalos vendégszereplése élvezte. A sok megnyilatkozás közül kiemelendő még, hogy félfüllel elkapható volt egy kissé rasszista poén is, ezt igen furcsállottam, de utána mondhatni ellensúlyozták egy hímsovinizmus-kritikával és egy igen velős beolvasásssal az Orbán-Putyin-Trump triumvirátusnak. Megvolt a legtöbb kötelező elem is: vakus lóbálás ésatöbbi, az pedig várható volt, hogy ez nem a pogók és wall of death-ek estje lesz. Marko koncertje végére nem hiszem, hogy bárki elégedetlen lett volna. Egy combos, színes hangzásvilágú rock-performansz zajlott le, nem előttünk, hanem velünk.
 
 
Sokak számára még mindig Tarja a „Queen Of Metal”. És végül is igazuk van, körül lengi őt valamiféle fenséges és csábító sötétséggel operáló, titokzatos aura. Meg a hang, ugye. Mondjuk, nekem voltaképpen egy szinten van vele Floor Jansen, Tatiana Shmaylyuk, Alissa White-Gluz vagy épp lassan Emily Armstrong. De mégiscsak Tarja a „madame”-ja a metal-nak, melynek esszenciájával és őserejével valahogy mégiscsak ő fonódik össze legszervesebben. Ha szigorú akarok lenni, azt mondom, ez a jelenlét máig megvan benne, de a műsorban, hát… Feltűnő továbbá a sokkal közvetlenebb és szerény kommunikációja is, teljesen őszintén fejezte ki magát, látszik, hogy örül, amiért még ezt csinálhatja. Érdekes, hogy Tarja műsora bár hangosabb volt, de nem szólt se olyan jól, se nem tisztán, mint Marko-é. Nem akarok boomer lenni, de valószínűnek látom, hogy azért, mert minden vonalból szólt. A gitárok chug-oltak, de nem volt dinamikájuk. Tarja sok magyar kifejezést használt a konferálásaiban, ez tovább fokozta az amúgy is ujjongó közönség kedvét. A zenészei élvezték és jól lehozták a fellépést, ő maga pedig ikonikus jelenléttel bírt, de csak áhított maradt a hatás teljessége, mélysége. Nemes egyszerűséggel nem kiemelkedőek és átütőek a dalok. A refréneket buzdításra tapsolta, de alig énekelte a közönség. Ha elvonatkoztatok attól, hogy ki ő, akkor ez a show egy Evanescence vagy Within Temptation előzenekarként állja meg a helyét. Tetszettek a Feel Immortal előtt kifejtett gondolatok – „We are here to celebrate togetherness, but there is a lot of fear in our lives today.” – az egység, az emberség mellett, a háború és a diktátorok ellen felszólalás igenlő reakciókat váltott ki. Az egyedül, magát zongorán kísérve előadott Oasis-nél meglepődéseket is lehetett detektálni. Végül nyilván nála is a Marko-val előadott dalok voltak a tetőpont, igazából a ráadásként behozott Wish I Had An Angel után hiába hozott egy szólókarrieres ismertebb szerzeményt (Until My Last Breath), már vége volt az estnek: a kábulat beállt a duettek nyomán.
 
 
Mi és milyen is volt a Living The Dream Together? Ahogy mindketten (Tarja & Marko) több ízben is megköszönték, hogy szólóban is szeretettel és érdeklődéssel kísérjük pályájuk alakulását, avagy tovább élhetik az álmukat, úgy mi is hálásak voltunk, hogy ezek a világklasszis hangok és lelkek nem hagytak fel a zenéléssel. Mégis tagadhatatlan volt az a kimondatlan, közös érzés és óhaj, hogy a mi álmunk mégiscsak az, hogy Nightwish. Na, ne csak magamból induljak  ki: igen, bizonyára van,  nem is kevés ember, aki tényleg mély átéléssel élvezi és szereti a szólólemezeiket, ugyanakkor nem, nem hiszem, hogy bárki elégedett volt két Nightwish-dallal, vagy hogy senkiben nem hagyott szálkát a The Phantom Of The Opera vagy a Dead To The World mellőzése.
 
 
Értem, ez már róluk, mint szólóelőadók szól. De a burkolt összekacsintás részükről is ott van egymás közt és felénk is, hogy a múltban szerzett nevükkel érvényesülnek továbbra is. Végkonklúzió: minőségi zenei élményben volt részünk, de ha nem ők lennének a frontemberek, ez a show a Barba Negra kistermében landolt volna. Nem elvenni akarom az érdemüket és érvényüket, de merem állítani, hogy megítélésük és működésük sikere egyelőre fajsúlyosabban gyökerezik a múltjukban.
 
 
Gyarmati Dominik
 
Fotók: Béres Máté (a teljes galériához klikk ide)