Bejelentkezés

x
Search & Filters

Nincs az az őrültség, ami ne férne bele egy Anna and the Barbies koncertbe - 2018.08.03. Budapest Park



Egy hét telt el az Anna and the Barbies zenekar Budapest Parkos koncertje óta. Hosszú napoknak kellett eltelnie, míg rájöttem, hogy habár az Anna által megosztott live videó utólag megváltoztatja a véleményemet az estéről, igazából mégsem befolyásolja annyira, hogy ne tudjam leírni, hogy is éreztem magam a koncerten, a tudatlanság édes feloldozásában. 
 
Amiről nem tudsz, az nem fáj, mondhatnám ezt is. A profi biztonságiaknak és a zenekarnak hála mi semmit sem vettünk észre abból, amiről Anna beszélt. Képzelem, mekkora lázadás lett volna, mekkora összefogás, és önbíráskodás, ha a rajongók tudnak erről az egészről. Nem szeretném most kifejteni a véleményem ezzel kapcsolatban. Azt hiszem minden érintett, zenekari vagy családtag, minden rajongó hasonló véleményen van és összetart, ha arról van szó. Saját szememmel láttam a Woodstock-on, hogy mekkora szeretet van zenekar és rajongók között és most, ahogy Anna fogalmazott, ennek megnyilvánulásaiból is vissza kell venni.
 
Most pedig szeretnék rátérni az estére:
 
A koncert maga fantasztikus volt, mint általában mindig, ezért is döntöttünk úgy három barátommal, hogy elmegyünk péntek este a Parkba. A zenekar által szervezett táborban, mini fesztiválon (Woodstock az Ugaron) még arról beszélgettünk Annával, hogy nagyon készülnek a fellépésre. Most igazán kiforrott a csapat és egy nagyon letisztult produkcióval lépnek színpadra. Ezzel az előzetes tudással érkeztem meg a helyszínre. 
 
Az előzenekar beváltotta a hozzá fűzött reményeket! Anna csak és kizárólag jókat mondott róluk, az egekbe magasztalta őket és igaza is volt. Igenis hallgatni kell Trillion-t, mert valami egészen szenzációs a banda. Nem is tudom jól körülírni, mit éreztem, mikor hallgattam őket. Leginkább a feszültség levezetéshez, az őrjöngéshez, de valahol a nyugalomhoz is köze van. A jóleső üresség, mikor jön egy tomboló vihar és kívül-belül átmos. Villámlik, dörög és baromi jó, hogy van!
 
 
Annának sok jellegzetes ruhadarabja, kelléke, kiegészítője van. A koncert kezdete előtt egy hölgy besétált a színpadra, Anna egyik fejfedőjében, mely egészében takarja az arcot, s hátul, egészen a derekáig leér. Tudom, ebben semmi különös nincs, ám a hölgy ezen kívül teljesen meztelen volt. Rá is néztem az egyik barátomra, hogy „Na, hova hoztalak?”, majd egy elismerő öklös közben összevigyorogtunk a barátnője feje fölött.
 
 
SZABADESÉS! Nem is értem, miért lepődöm meg ezen, ha az Anna and the Barbies-ról van szó. Határok feszegetése, átlépése, felgyújtása. Egy hely, ahol mindent szabad. Megfogni a melletted álló fenekét, megcsókolni, ha úgy tartja kedved. Tiszta őrület az egész. A dallistán ezúttal helyet kaptak a zenekar számára fontos dalok is, például előkerült két Beatles szám is, a már jól megszokott Gombóc, Márti dala, 7 lépés, Ünnepélyesen fogadom vagy a Segges a Baltonba mellett. Az én kedvenc dalom az Utópia lemezről egyértelműen a Holtodiglan. Épp csak pár hangnak kell felcsendülnie, hogy aztán lázas visításba kezdjek, hogy mennyire imádom.
 
 
Nincs az az őrültség, ami ne férne bele, ha az ember Anna and the Barbies koncerten van. Előre figyelmeztettem a többieket, hogy a koncert egy adott pontján, bizony, hogy is mondjam, illik megszabadulni a ruháktól. Legalább is a pólókat fel szokás dobni a színpadra. Persze, azt csinálnak, amit akarnak, de, ha szeretnének beilleszkedni, akkor dobják le a textilt! Mikor eljött az alkalom, egy percig sem gondolkoztak! Mindannyian levettük a felsőnket és így is maradtunk a koncert végéig. Kikapcsolni az agyunkat, ki a szégyellőséget, a társadalmi nyomást, kibújni az elvárások alól, ha csak másfél órára is, de megéri és hálás vagyok a zenekarnak, hogy erre lehetőséget teremtenek.
 
 
(Egyedül azon akadtam fent, hogy Simi – Pásztor Sámuel – valami oknál fogva szőkére szívatta a haját. Na ezen nem nagyon tudtam túltenni magam.) De ezt leszámítva fantasztikus, felszabadító koncerten vehettünk részt mindannyian, akik múlt héten ott voltunk a Parkban. 
 
Emlékszem, ők voltak az első zenekar, akiket azután ismertem meg, hogy elkezdtem interjúkat, beszámolókat írni. Ők voltak azok, akik újra rajongót csináltak az újságíróból és milyen jó, hogy így történt!
 
 
 
Hetesi Júlia
 
Fotók - AATB: Fehér Andrea, Trillion: Horpáczi Dávid