Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Női túlsúly énekes fronton": Amaranthe, Beyond The Black, Butcher Babies koncertbeszámoló – 2022.10.30., Barba Negra Red Stage



Amaranthe, Beyond The Black, Butcher Babies – 2022.10.30., Barba Negra Red Stage
 
Az Amaranthe, Beyond The Black, Butcher Babies turné is érkezett végre hozzánk, az új Barba Negrába. Igaz, néhány éves csúszással, a covid miatt kiesett két évért cserébe érdemes volt őket megnézni, a körítéssel egyetemben. Jöttek még, szintén női dalnokokkal megáldott előzenekarok is velük, így alakult ki egy, mondhatni csajfrontos mini fesztivál.
 
Időben kicsit megcsúsztunk a lányommal, így az első zenekarról, az Ad Infinitumról lemaradtunk. Éppen akkor kapták szét a színpadot a technikusok utánuk, de már rájuk is kíváncsi volt egy kellemes mennyiségű néző.
 
A következő fellépő a Butcher Babies volt. Az első három nóta kicsit kaszabolós, hörgős-kiabálósra sikeredett, a keverés sem volt a toppon. Az aprócskát halk basszus-szólógitár duett sem adott elég táptalajt a „Két lelkes hölgynek”. Heidi Shepherd egy nagyon karizmatikus frontember, de barátnője, Carla Harvey is bőven hozta a formáját. A tenyerükből etették a közönséget. Előbbi hölgy a kiabálós éneklésért, utóbbi kicsit több hörgésért volt felelős (Heidi Shepherd egy irgalmatlan nagy hardrock énekesnő lehetne, de hát ő a keményebb műfaj felé kacsingat). Az első három szám után érkezett néhány éneklősebb szerzemény. Jelentősen emelkedett a hangulat, és a dalok élvezhetősége egyaránt. Tényleg vannak jó melódiák a leányzók tarsolyában. Itt-ott kicsi Rob Zombie is beúszott a dalokba, és bizony nem ártott nekik. Fontos megemlítenem, hogy a gitáros Henry Flury, és a basszust toló Ricky Bonazza sem maradt el a hölgyek mellett színpadi melóban, csak az a fránya keverési arány lett volna élvezhetőbb. Külön kiemelném a dobos Chase Brickendent. Amit elkalapált a fiatalember, az csak a legnagyobbakra jellemző. Valahol a Pantera-Machine Head vonal ugrott be a játékát nézve- hallgatva. Pontos volt, komplex, és éppen elég agyas ahhoz, hogy végig élvezhető legyen végig a buli alatt. Ha a hölgy duót elragadta a lelkesedés, és éppen nem volt valami a helyén, csak a dobos legényre kellett koncentrálni, és máris vitt a lendülete mindenkit tovább. A lányok meg tényleg nagyon jók voltak elöl, végig.
 
Butcher Babies
 
A Beyond the Black valahogy mindig elment mellettem, talán a frontleány nem győzött meg igazán, pedig egy jól képzett, komoly múlttal rendelkező énekesnő tudható az élen. Kicsit gótos-darkos-népzenés vonalon mozognak, és valóban jól énekel a hölgy. Elrabolja sok fiatal, és kevésbé fiatal legény szívét (Őszintén, nem láttam még negyvenes-ötvenes férfiembereket így ugrálni egy csettintésre, Jennifer Have ezt is tudja). Ekkor már a látvány is sokat adott a zenéhez. Egy remekül megvilágított színpadot láthattunk, vérvörös lámpák, fénycsövek, a szintén vörös hollós háttér előtt, úgyhogy elvitathatatlanul pazar látvány kaptunk. A szólógitáros Chris Hermsdörfer nem csak komoly virgákat mutatott be, hanem finom kis hörgős részeket is simított a dalokhoz. A többi zenész meg csak úgy ott volt, valahogy semmit nem adtak a produkcióhoz. Tették a dolgukat, igaz, egy kicsit hormonhiányosan, tehát nem róluk szólt az este. Azért ide tartozik, ha az előző zenekartól, a Butcher Babiestől egy kis kraftot magába szippantana Jennifer, nem válna hátrányára (mondanám, hogy tökösebben nyomná a jövőben, de az jelen leosztásban nem állná meg a helyét). A számok egyébként jók, van kellő szimfonik íve is a legtöbbnek. A 75 perc alatti négy átöltözést sem értettem, inkább a hangulatra kellett volna jobban összpontosítani. Csodás pillanatokban azért nem volt hiány, ha a Jennifer kiengedi a hangját, abban azért valóban vannak emlékezetes pillanatok. A Bon Jovi ’New Jersey’ lemez nyitányt kicsit sokknak éreztem a Dancing in The Dark elején, de elképzelhető, hogy csak engem zavart. A buli összességében jó volt, és már itt is lelkesen élt a koncerttel az a kétharmad háznyi közönség. A záró Hallelujah pedig abszolút a helyén volt, mind látványban, mind hangulatban, mind az ikergitározásban is. 
 
A Beyond The Black setlistje:
 
01. Is There Anybody Out There?
02. Lost in Forever
03. Songs of Love and Death
04. Reincarnation
05. Human
06. Dancing in the Dark
07. Heart of the Hurricane
08. Winter Is Coming
09. Heaven in Hell
10. When Angels Fall
11. Shine and Shade
12. In the Shadows
13. Hallelujah
 
Beyond the Black
 
Az este csúcspontjaként érkezett az Amaranthe. Nem rossz dolog, amikor az embernek tizenéves lány gyermeke van, ugyanis képesek lehetünk olyan zenékre is rátalálni, amit a berögzült rocker agyunk nem biztos, hogy átengedne. Ez a popos-diszkós-metalos Amaranthe-os elegy pont egy ilyen kis hidat képez. Olof Mörck vegyi laborjában egy különleges kombó készül minden lemeznél. Nem elég, hogy kiváló gitáros és szerző emberünk, hanem a másik alapító taggal, a pacsirta Elize Ryddel, egy gyilkos mixet készítenek. Adott az atom ritmusszekció, és ehhez még van két frontember is a dalnok hölgy mellé, az embertelenül éneklő rocker fazon Nils Molin, és a hörgésekért most felelő Richard Sjunnesson. Nagy ívű, kicsit metal musicalesen felépített dalok, viszont elvitathatatlanul fölbe döngölősen prezentálva az összes hang bennük. Az alapok gépekről érkeznek, erre teszik rá a kiváló énekeket, és gitárszólókat főhőseink élőben. Itt már nagyon magasan volt a hangulat, nem csak az egyébként sem hűvös koncerthelyszín izzította azt. 
 
 
Kiváló dalcsokrok sorakoztak egymás után, igazi best of programot hozott a turnéra a 2008 óta létező zenekar. Az első néhány dalban Elize hangja még kicsit háttérbe szorult, a mikrofon is huncutkodott a kezében, viszont az ötödik dalnál a „Find Life”-nál már az „Ő” pillanatai következtek. Csajosan előadva, fantasztikus hanggal oldotta meg a feladatát a kisasszony. Külön-külön is jó frontemberek állnak a mikrofonoknál, így együtt aztán végképp hengerelnek, nem igazán hagynak szusszanást a hallójáratoknak.
 
 
A három kis dobogó elöl, alulról külön füstgép, felülről a külön reflektor kiválóan emel még a látványukon is, és szerencsénkre sokszor megvillantották ezt a képi világot. Szeretem, amikor a mai zenékben még van gitáros szólós rész. Néha megrettentem az utóbbi lemezeknél, mivel Olof hanyagolta a szólisztikus képességeit, de  élőben olyan dalokat montázsolnak, ahol ő is nagyon jelen van. Jó a koma, és ahogyan az elképzelése hangzásban is megvalósul az összképet illetőleg, az gyilkos. A gépi alapok, basszusok bugyorognak, a dob kalapál, a basszusgitár feszes és érthető, a gitár gyalul, erre építkeznek az énekesekkel. Ők már a felső liga felé kacsingatnak. Ha éppen nem 110% Elize, akkor Nils Molin viszi a showt (hangban is), legalább olyan ének, és hangminőséggel. Szerettem ezt a bő órát.
 
 
A Crystalline azért feltette a koronát Elize Ryd fejére. Kicsit leszaladtak a színpadról, hogy kvázi ráadásként guritsanak egy Archangel, That Song, Drop Dean Cynical csokrot a végére. Működött a svédacél-metalgyár. Furamód, néha a diszkós alapokra is gyönyörűen tudnak gyilkos gitárriffeket gyártani. Az Amaranthe ebben a műfajban kiválóan teljesít, és nem csak a lemezeken... 
 
Az Amaranthe setlistje:
 
01. Fearless
02. Viral
03. Digital World
04. Hunger
05. Find Life
06. Make It Better
07. Strong
08. Helix
09. Maximize
10. Crystalline
11. Dynamite
12. The Nexus
13. Amaranthine
14. Call Out My Name
 
Ráadás:
 
15. Archangel
16. That Song
17. Drop Dead Cynical
 
A koncerthelyszín rendben van, méretes, remek a cucc és a színpad, a „bent nincs hideg” úgyis megoldódik, bár kiszaladni a toaletthez a szabadba elég furcsa volt. Ezzel együtt a H-Music-nak és a Barbának hatalmas köszönet a lehetőségért és a buliért!
 
 
Rici
 
Fotók: Barba Negra