Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Öregapám találkozása David Bowie-val 1970-ben.” - 'Metrobolist' lemezkritika



David Bowie tündöklő csillaga fenn ragyog az égen. Élete legutolsó (Blackstar) és első lemeze (David Bowie) között egy olyan megismételhetetlen művész hihetetlen útját találjuk, aki formabontó kreativitásával és sokszor extravagáns megjelenésével, albumról albumra képes volt mindig megújulni. Termékeny pályafutása alatt, temérdek kiadvány látott napvilágot, a The Man Who Sold the World, a harmadik nagylemez a sorban, idén ünnepelte megjelenésének 50. évfordulóját és ezt megörökítendő, a Parlophone Records adta ki nemrég eredetileg eltervezett formájában. Hogy pontosan ez mit takar, hamarosan kifejtem. 
 
 
Mint ahogy a mondás tarja, senki sem lehet próféta saját hazájában, így Bowie első két lemezével nem otthon, Nagy-Britanniában vált közismertté, hanem sokkal inkább a tengerentúlon. A Londonban született zenész tehetsége már fiatal korában megmutatkozott: komoly érdeklődést mutatott a művészetek, majd a zene iránt, mely szinte azonnal hatalmába kerítette. Egyedi meglátásait, vízióit a lehető legkompaktabb módon volt képes megfogalmazni. Először szaxofonon később gitáron (plusz egyéb hangszereken) tanult meg játszani, majd végül frontemberi pozícióban kristályosodott ki személyisége. A komolyabb ismeretséget a The Man Who Sold the World című lemeze hozta meg, igaz „külföldön” sokkal jobb fogadtatásban részesült ez is, mint szülőhazájában. Persze ebben közrejátszhatott az is, hogy akkoriban nem nagyon tudták ezt az albumot „hogyan értékelni” vagy „hova tenni.” A The Man Who Sold the World (későbbiekben TMWStW) 9 számot tartalmaz, és ha lehet azt mondanom a Blackstar mellett ez a legsötétebb-súlyosabb Bowie lemez, tartalmilag és hangzásilag egyaránt. A lassan őrületbe forduló elme dalcsokorba font megnyilvánulása e stáció, mely David érdekes, sőt pár helyen okkult tematikát érintő szövegein keresztül tárul elénk. Zeneileg letértek az eddigi rhytm and blues és art rock útvonaláról, valami sokkal ösztönösebb és zsigeribb (hard rock és már-már heavy metal) irányba fordulva. Tudom, furcsának tűnik, de akkoriban ez annyira váratlanul hathatott a kor emberének, mint amikor először meghallották a Black Sabbath debüt kezdőriffjét. Sokan az akkor már tucatnyi albumnál tartó Beatles, Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band-jéhez hasonlították a TMWStW-öt, annyi különbséggel, hogy Bowie-ék ekkor még kb. a pályájuk elején voltak. Komplett zenekarral (s benne remek zenészekkel) a háta mögött, sikerült olyan nótákat írniuk, melyeket mai füllel hallgatva is simán megállják a helyüket a mezőnyben. Nem véletlenül érezni David Bowie hatását olyan mostani bandáknál, mint a Queens Of the Stone Age, a Nine Inch Nails vagy akár Gary Numan. 
 
Ha figyelmesen végighallgatjuk a lemezt, rengeteg olyan témát, akár teljes dallammenetet lehet felfedezni benne, amit már hallottunk vagy biztos ismerünk valahonnan. Az érzés déja vu-hoz hasonlatos. Nos, jelentem, hogy a forrást megtaláltuk.  
 
 
Alapjában véve, komorabb és hangulatában más muzsikát rejt a korong, mint a többi Bowie lemez, mégis tele van jobbnál-jobb számokkal. A glam korszak ekkor még el sem kezdődött, az art-rock és pszichedelikus vonal sem volt most annyira jelen, a későbbi modern pop hangzásról-imázsról nem is beszélve. Már a nyitó The Width Of A Circle a maga 8 perc 10 másodpercével sem volt egy könnyű tétel, de ahogy haladunk előre, az olyan zseniális nóták, mint a skizoid hatású All The Madmen vagy a rendkívül húzós Black Country Rock, mind egy páratlan írói képességgel megáldott művészkollektívát mutatnak. Mick Ronson gitártémái egyszerűen gyönyörűek-zseniálisak, Tony Visconti basszusgitár játékát és soundját tanítani lehetne, Mick Woodmansey ötletes és feszes dobmunkáját öröm hallani. Működött a kémia és ezt most is érezni lehet. A Saviour Machine a favoritom a TMWStW-ről, óriási track, akkora részek vannak benne, főleg a Ralph Mace által hozott Moog szintetizátor hangok, hogy kiráz a hideg. Az elborzasztóan csodás címadó és a feelinges Running Gun Blues szintén emlékezetes pillanatai a lemeznek. Az egész Tony Viscontinak köszönhetően kapott egy bombasztikusan pazar hangképet, összehasonlítva az 1970-essel ég és föld a különbség: az új hangzás hihetetlen részletes és telt, rendkívül sokat hozzátesz az album nívójához. Eredetileg Metrobolist néven adták volna ki, de Bowie az utolsó pillanatban megváltoztatta, sőt a Mike Weller által rajzolt képregényszerű borító akkor a kukában landolt, helyette énekesünket láthatjuk egy kanapén lefotózva női ruhában a fronton. Az image egyszerre volt provokatív és androgrün, ami már valahol előrevetítette a „kettős-eldönthetetlen” nemiséggel rendelkező rocksztár alakját, s mely később Ziggy Stardust formájában öltött testet. Ha jól tudom, emiatt kétféle változatban jelent meg anno a korong, ugyanis Amerikában nem fogadták annyira jó szemmel a feminin kisugárzású David-es borítót, így ott a cowboy kalapos, hóna alatt fegyvert (vagy injekciós tűt?) szorongató Mike Weller figura formájában jelent meg. 2020-ban viszont végre az eredeti elképzelés szerint, az originál Weller-es frontborítóval dobták piacra a fél évszázadot datáló albumot. A jelenlegi artworkön belül Bowie-t láthatjuk, mintha full egyedüli személye egyenlő lett volna a zenekarral, holott tagadhatatlanul csapatmunka. Maga a korong sima LP-szerű kartontokban kapott helyet, semmi liner notes vagy némi háttérinfó magáról a kiadványról és az akkori körülményekről, ezt rettenetesen sajnálom, mivel lett volna mit mesélni. A CD változatnak ráadásul annyira apró betűvel szedték a hátlapján a szövegeket, hogy sajnos totál olvashatatlan. A koncepciót értem (például a Metrobolist utalás Fritz Lang Metropolis című művére, egyben szójáték is) de a kivitelezés egyszerűen rengeteget elvesz az értékéből.  
Aki teheti, inkább vinyl-en a szerezze be, ugyanis a Visconti-féle friss hangkép az igazi csodája ennek az újrakiadásnak és remélhetőleg bakelit lemez méretben azért az egész már máshogy mutat. 
 
 
David Bowie és Mick Ronson
 
 
 
Aki teheti, inkább vinyl-en a szerezze be a Metrobolist-ot, ugyanis a Visconti-féle friss hangkép az igazi csodája ennek az újrakiadásnak és remélhetőleg bakelit lemez nagyságban már azért az egész máshogy mutat. 
 
A Metrobolist dallistája:
 
1. The Width Of A Circle
2. All The Madmen
3. Black Country Rock
4. After All
5. Running Gun Blues
6. Saviour Machine
7. She Shook Me Cold
8. The Man Who Sold the World
9. The Supermen
 
Lupus Canis