Bejelentkezés

x
Search & Filters

Örömünnepet tartottak a power metalosok – HammerFall, Battle Beast, Serious Black koncertbeszámoló

HammerFall, Battle Beast, Serious Black - 2020. február 20., Barba Negra Music Club
 
A paradicsomban érezhették magukat a power metal szerelmesei február 20-án a Barba Negrában, hála a Concerto Musicnak, ami a műfaj három jeles képviselőjét vonultatta fel a színpadon: a 2014-ben alakult, vegyes csapatot, a Serious Blacket, a finn Battle Beastet és a power egyik legrégebbi képviselőjét, a már 26 éves múltra visszatekintő, svéd HammerFallt. 
 
A felhozatal alapján gyanítani lehetett, hogy sokan leszünk, de arra őszintén nem számítottam, hogy teltház lesz. Főleg annak tudatában, hogy a powerünneppel egyidőben először koncertezett Magyarországon, a Papp László Sportarénában a magyar Báthory Zolit is a sorai között tudó Five Finger Death Punch. Ha tippelnem kéne, az történt, hogy a szélesebb közönséget megszólító 5FDP lefölözte a HammerFall potenciális közönségét, így viszont ez utóbbira valóban a megrögzött powerrajongók jöttek el – illetve talán azok, akik a pénztárcabarátabb megoldást keresték.
 
Akárhogy is volt, a lényeg, hogy összességében nem kellett csalódnia annak, aki inkább a kisebb klubbulit választotta. Az estét az eredetileg például a Helloween vagy a Blind Guardian, mára már többek között a Visions of Atlantis, a Bloodbund, a Tad Morose vagy a Mortus korábbi tagjaiból verbuválódott vegyes powerfelvágott, a Serious Black nyitotta. 
 
A zenekar igencsak szeretheti a magyar közönséget, tekintve, hogy ötéves fennállásuk óta már negyedik alkalommal tették tiszteletüket Budapesten. Rögtön az első lemezükről az Akhenatonnal kezdték, folytatva ugyanonnan az I Seek No Other Life-fal. Aki hallgatott már Bloodbound-számokat, az tudhatta, hogy mire számítson: Urban Breed átütő hangjára a Serious Blackben sem lehet panasz, hozta most is azt a színvonalat, amit megszokhattunk tőle. És szerencsére ebben a hangosítás sem volt az ellensége – középtájékon, ahol álltam, a nyitószám kivételével a hangszerek és Breed hangja tökéletes egyensúlyban voltak.
 
 
Aki azonban a leginkább megragadta a figyelmem, az David Wallin volt, aki olyan átéléssel és grimaszokkal püfölte a dobot, hogy élvezet volt nézni. Nyilván ebben szerepe volt annak is, hogy a HammerFall háttérben már előkészített kellékei miatt mind a Serious Black, mind a Battle Beast a színpad elején kellett játsszon, így a dob is sokkal inkább a nézők szeme előtt volt.
 
A Serious Black élvezeti értékéből az viszont sokat levont, hogy az idén január 31-én bemutatott új albumról, a Suite 226-ről mindössze egyetlen szám, a We Still Stand Tall hangzott el. Pedig tekintve, hogy a Serious Black a turné európai részéhez csatlakozott csupán, ami pedig egy nappal az új lemezük megjelenése előtt kezdődött, igazán megtehették volna, hogy a félórás setlistjük legalább felét az új anyaguk bemutatásának szentelik. Ehhez képest kaptunk egy biztonsági setlistet. Persze jó volt együtt üvölteni a közönséggel, hogy „Serious Black Magic”, de azért ennél több bátorságot vártam volna a csapattól.
 
A Serious Black setlistje:
 
01. Akhenaton
02. I Seek No Other Life
03. Mr. Nightmist
04. Serious Black Magic
05. We Still Stand Tall
06. High and Low
 
 
Nem okozott ilyen csalódást a Battle Beast, ami számomra unikum volt. Szégyellem, de a 2005-ben alakult, és már hetedjére nálunk koncertező finn powercsapatot most láttam először. 
 
És unikum volt már csak azért is, mert valljuk be: akármennyire is jönnek fel és vívják ki – teljes joggal – az őket megillető helyet a női énekesek a metalzenében, ám jelenleg leginkább a screamer nők felívelésének lehetünk tanúi (gondoljunk például a Jinjerből Tatiana Shmaylyukra, vagy az Infected Rainből Lena Scissorhandsre). A power metal műfaján belül viszont a női énekes még mindig olyan ritka, mint a fehér holló.  
 
Mivel első koncertem volt, arról nem tudok véleményt alkotni, hogy Nitte Valohoz képest Noora Louhimo milyen, de az biztos, hogy a 2012-ben csatlakozott énekesnő remek vezéregyéniség a színpadon. Olyan természetességgel instruálta és hergelte a közönséget, hogy még az sem zavart – pedig általában szokott, mert erőltetettnek hat –, hogy igencsak sűrűn tapsoltatta meg a közönséget. De a jelenlévők – akik között ekkor már két lépésnyi szabad hely nem volt – jól reagáltak Noorára: ritkán látni előzenekar alatt ennyi magasba emelkedő kezet.
 
 
És – ellentétben a Serious Blackkel – a setlist tekintetében sem voltak gyávák a finnek. A közel 45 perces játékidőbe beleférő nyolc számból négy a tavalyi No More Hollywood Endings lemezről került ki, amiket először hallhatott a magyar közönség. Így a koncerten is a 2019-es lemez nyitószámával, az Unbrokennel kezdett a finn csapat, folytatva 2017-es Bringer of Pain albumról a Familiar Hell-lel. Időben viszont meg is ragadtunk itt: a Battle Beast egyértelműen arra koncentrált, hogy az utóbbi két-három év anyagát mutassa meg, így például nem játszották az olyan klasszikusokat, mint az Enter The Metal World vagy a Black Ninja. Az utóbbiért kifejezetten fájt a szívem, tekintve, hogy azzal a számmal ismerkedtem meg tőlük először.
 
De bőven kárpótolt az az energiabomba, amit el is vártam a finnektől. Külön élveztem az előadásba csempészett humort, mint amikor Janne Björkroth az ide-oda guruló szintit üldözve játszott, vagy amikor a The Hero alatt Noora a zenekar férfi tagságát fekvőtámaszoztatta.
 
A Battle Beast setlistje:
 
01. Unbroken
02. Familiar Hell
03. Straight to the Heart
04. The Hero
05. Eden
06. No More Hollywood Endings
07. King for a Day
08. Beyond the Burning Skies
 
 
Azelőtt se volt már sok hely, de a HammerFall koncertjére csúcsidős BKV-s heringparti alakult ki a Barba Negrában. Annyira nem lehetett mozdulni, hogy egy barátommal meg sem találtuk egymást, pedig alig furakodtam be a tömegbe.
 
A tömegnyomorból aztán az első néhány szám után pár ismerős, pogózós arc mentett meg (külön köszönet a magas, göndör hajú srácnak, akivel elkezdtük a duhajkodást), akiket meglátva végre volt jogalapom arra, hogy középre küzdjem magam. Ez sikerült is, akármennyire is erélyesen nyomta az ágyékomhoz termetes farpofáit egy srác, így jelezve, hogy ő bizony határkerítésnek képzeli magát, akin nem fogok tudni átmigrálni. (Halkan jegyzem meg, először talán tanulmányozni kéne a metalkoncertek etikettjét, informális szabályait, és csak utána jönni koncertre. Nem egy arc volt a HammerFall alatt, akire ez az előzetes „kutatómunka” ráfért volna.)
 
Persze a HammerFall nem az a klasszikus pogózós zene, de azért egy-két számnál, mint az Any Means Necessary vagy az örök klasszikus, a Hearts on Fire alatt megkívánja az ember. De ettől függetlenül is minőségi koncertet kaptunk. Ellentétben a Serious Blackkel és a Battle Beasttel, a HammerFall nem biztonsági játékot játszott, és nem is ragadt meg a közelmúltban, hanem amolyan best of koncertet adott, nem kihagyva – ha már a World Dominion Tour a tavaly megjelent, 11. nagylemezükre, a Dominionra utal – az új album számait sem. Így a színpadra rögtön a Dominion nyitószámával, a Never Forgive, Never Forgettel érkeztek a svédek, majd folytatták ugyanonnan a One Against the Worlddel.
 
 
Van akkora múlt a HammerFall mögött, hogy még headlinerként se férjen bele minden lemezről legalább egy szám a setlistbe, de az biztos, hogy törekedtek erre a svédek: mindössze a 2006-os Threshold és a 2014-es (r)Evolution lemezről nem hangzott el semmi. Mondjuk örültem volna én és szerintem mások is, ha nem a 15, hanem a 20 tételes, két órás setlisttel jönnek hozzánk (lásd Svájc, Csehország, Németország), de egye fene: ez a másfél óra is bőven megfelelt.
 
 
Ehhez pedig kellett az, hogy a HammerFall legalább annyira jelen legyen a színpadon, mint a Battle Beast volt – ami tekintve, hogy több, mint negyedszázada vannak ebben az iparban, nagy szó, és le a kalappal a svédek előtt. Joacim Cans hangja tökéletes volt az egész koncert alatt, humorral vegyítve instruálta a közönséget – már amikor kellett egyáltalán –, amibe az ide-oda rohangáló Oscar Dronjak is besegített néha. 
 
 
Nehéz lenne kiemelni egy-egy számot, mert tényleg végig egy vérprofi előadást kaptunk, ráadásul igencsak impozáns színpadi látvánnyal a háttérben. A profizmus például a precízen kiszámított színpadi showelemekben is megjelent, mint a (We Make) Sweden Rock előtti, gitárszóló Pontus Norgrentől, amire két percet adott a zenésznek Joacim Cans, és ami – lemértem – pár másodperc híján tényleg kerek két percnél ért véget. 
 
 
Ha mégis ki kell emelnem valamit, akkor az mindenképp a közönség bevonására tökéletes Let The Hammer Fall, és persze az utolsóként elhangzó Hearts on Fire lenne, ami tökéletes lezárása volt a power metalos örömünnepnek. 
 
A HammerFall setlistje:
 
01. Never Forgive, Never Forget
02. One Against the World
03. Heeding the Call
04. The Way of the Warrior
05. Any Means Necessary
06. Hallowed Be My Name
07. Blood Bound
08. Redemption
09. Renegade Medley
10. The Dragon Lies Bleeding
11. Last Man Standing
12. Let the Hammer Fall
 
Ráadás:
 
13. Hammer High
14. (We Make) Sweden Rock (előtte Pontus Norgren gitárszólója)
15. Hearts on Fire
 
 
Petróczi Rafael
 
Fotók: Dávid Zsolt