Bejelentkezés

x
Search & Filters

Öt CD-s David Lee Roth gyűjtemény érkezett: ’The Warner Recordings 1985-1994’ címmel (lemezismertető)



2025. február 21-én jelent meg egy különleges David Lee Roth gyűjtemény ’The Warner Recordings 1985-1994’ címmel, amely magában foglalja az előadó szólókarrierjének első öt lemezét. A kiadvány hazánkban 5 CD-s szettben kapható.
 
David Lee Roth a ’70-es évek végén és a ’80-as évek elején robbant be a köztudatba a legendás Van Halen frontembereként. Diamond Dave fantasztikus hangi adottságai mellett azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy igazi showman volt, aki valósággal fürdött a rivaldafénybe.
 
Roth első VH-korszakának csúcspontja egyértelműen az elsöprő sikerű 1984 volt – rajta többek közt a Jump-pal, a Panama-val és a Hot For Teacher-rel –, a bandán belüli ellentétek azonban egyre inkább kiéleződtek, ami végül az elkerülhetetlen „szakításhoz” vezetett. Roth papíron még a zenekar tagja volt, amikor kiadta első szólóanyagát, a Crazy From The Heat EP-t, amelyen négy feldolgozás szerepelt. A kronológiai sorrendet tekintve ezzel indul a The Warner Recordings gyűjtemény is, a Roth sajátos stílusában újragondolt átdolgozások pedig 40 év elteltével is jól szólnak, különösen a The Beach Boys féle California Girls, amelyben Christopher Cross és Edgar Winter mellett maga Carl Wilson is közreműködött, az énekes pedig négy évtizeddel ezelőtt éppen ennek a nótának – és a hozzá forgatott klipnek – köszönhetően érezhette először szólóban is a siker édes ízét.
 
 
Az egy évvel később kiadott Eat ’Em And Smile idején már egy igazi zenekar vette körül Diamond Dave-et, ami ráadásul olyan nevekből állt, mint Steve Vai, Billy Sheehan és Gregg Bissonette, a végeredmény pedig nemcsak nagyot szólt, hanem egyenesen új lendületet adott a 80-as évek közepén a rock and rollnak. Elég csak a nyitódalt, a Yankee Rose-t meghallgatnunk, és máris érezhetjük, hogy ez valóban egy egészen más szint, ahol még egy csipetnyi blues, metal és sleaze is belefér. 
 
Billy Sheehan így nyilatkozott erről az időszakról: „Egy álmom vált valóra. A Van Halen tagja ugyan nem lehettem, de Dave-vel játszhattam, az pedig majdnem ugyanaz. Éppen a Talas-szal indultam volna turnéra, amikor felhívott és elmondta, mit tervez, én pedig azonnal felsorakoztam mellé. Én is úgy gondolom, hogy ez a lemez egy igazi klasszikus. Nagyon büszke vagyok rá. Ezenfelül szeretném leszögezni, hogy velünk tényleg az összes sztori megtörtént. Más bandák csak kitalálják vagy tőlünk lenyúlják ezeket, de mi valóban átéltük mindezt.”
 
 
Az 1988-as Skyscraper ugyanezzel a bandával készült – Brett Tuggle billentyűssel kiegészülve – ekkor azonban már nem működött tökéletesen az a bizonyos varázslat. Roth arra kérte Sheehan-t, hogy vegyen vissza egy kicsit és a dalírás sem volt igazi csapatmunka. Ennek ellenére az album egyáltalán nem sikerült rosszul, és bár megosztotta a rajongótábort, az vitathatatlan, hogy a Just Like Paradise Roth egyik legnagyobb slágere lett. A The Bottom Line groove-ja szinten hamar magával ragadja a hallgatót, a címadó nóta azonban – bár külön-külön zseniális részekből áll – összességében valahogy mégsem az igazi. A Damn Good-ban az akusztikus dallamok kerülnek előtérbe, a Two Fools A Minute pedig kellemes funky-s hatásokkal rendelkezik. A Skyscraper tehát alapvetően egy jó kis album, de nincs meg benne az az ösztönös kraft, ami az Eat ’Em & Smile-t jellemezte, és a hatását sem sikerült megközelítenie.
 
 
A negyedik korongon Roth harmadik nagylemezét, az A Little Ain’t Enough-ot találjuk, amelynek népszerűsége és lemezeladási mutatói már messze elmaradtak a korábbiaktól. Tagadhatatlan, hogy a grunge térhódítása szerepet játszott ebben, de a személyi változások sem tettek jót és a kritikák szerint a dalszerzői munka minősége sem ért fel az előző anyagoknál megszokott nívóhoz. Mindenképpen meg kell azonban említenünk az akkoriban szárnyait bontogató fiatal gitárzseni, Jason Becker nevét, akinél egy héttel azután diagnosztizálták az ALS-t, hogy Roth zenekarának tagja lett. A stúdiómunkát ugyan még sikerült befejeznie, a lemezbemutató turnén azonban már nem tudott részt venni.
 
Természetesen ezen az albumon is akadnak jó pillanatok: egyértelműen ezek közé tartozik a nyitódal, a viszonylag súlyosnak mondható A Lil’ Ain’t Enough, vagy éppen a sodró lendületű Hammerhead, amit ugyan nem érdemes véresen komolyan venni, de pont ez adja a varázsát. A Tell The Truth egy lassabb és bluesosabb szám, a Ladies Night In Buffalo-ról pedig könnyen Alannah Myles örökzöldjére, a Black Velvet-re asszociálhatunk. Nyilván nem ez Roth legjobb albuma, de talán több elismerést érdemelne, mint amennyit az eredeti megjelenése idején kapott.
 
 
A sort az 1994-es Your Filthy Little Mouth zárja, ami kritikai fogadtatását és kereskedelmi mutatóit tekintve is Roth szólókarrierjének mélypontjának tekinthető. Míg egyesek azt kifogásolták, hogy Roth nem hozza a klasszikus Van Halen-hangzást, mások éppen azt rótták fel neki, hogy nem mer elszakadni az „anyazenekar” által képviselt vonaltól. A producer, Nile Rodgers funkos, r’n’b-s ízt tett hozzá az összképhez, de ki kell emelni John Regan basszusgitárost is, aki Ace Frehley és Peter Frampton zenekarából lehet ismerős. A lemez ugyan mai füllel abszolút hallgatható, de kétségtelen, hogy nem tartozik Diamond Dave legjobbjai közé.
 
 
A gyűjtemény izgalmas és igényes, ami azonban fájó pont lehet, hogy extrákat egyáltalán nem tartalmaz, sőt, még a negyedik lemez eredeti japán kiadásának bónuszdala sem került fel rá. Ettől eltekintve a The Warner Recordings impozáns kollekció, amit érdemes beszerezni a benne található albumok miatt, amelyek közt igazi klasszikusok is akadnak.