A Pantera a második, ráadás koncertnapján is leigázta Budapestet (koncertbeszámoló)
Pantera, Teeth Marks – 2023.05.31., Barba Negra
A Pantera leigázta Budapestet a második, ráadás koncertnapján is. Gyermekkorunk legszebb (talán legkeményebb) dalai hangzottak el, csodás best of csokorba fűzve. Az első nap teltházas volt a Barba Negra szabad égre nyitott, kicsit fesztiválos, kivetítőkkel megtámogatott, plusz hangosítással erősített placcán. 6000 nézőt produkáltak Anselmo-ék kedden, a második ráadás napon is bőven 5000 feletti volt a nézőszám (sokan jöttek külföldről is).
Ha innen nézem, az első magyarországi koncertjeiket játszották, így negyed évszázad elteltével, mert az aktív éveikben egy előzenekarosdi bulira futotta felénk, anno a Black Sabbath előtt (1998-ban, a Kisstadionban). Bár a két alapító tesó sajnos nem lehet már velünk, Dimebag Darrell korszakalkotó gitárrifjei, és Vinnie Paul földet megrengető dobtémái mégis uralták az egész estét. A helyettük pusztító Zakk Wylde és Charlie Benante, amit lehetett és kellett, mindent odatettek, nagyon koncentráltan, és kellő hitelességgel zúzták végig az estét.
Őszinte leszek, hónapokon keresztül nem hozott lázba a koncert, mindannak ellenére, hogy nagyon szerettem, és szeretem is a zenekart. A Darrell tesókat nem lehet pótolni. Aztán néhány héttel ezelőtt elkezdte a kis agyrágó bogár a munkát, mi van, ha a szintén szeretett két új tag megoldja!?
A legjobb dolog, ami történhetett velem rockkoncert élmény szinten az elmúlt időszakban, és azzal a tizenezer emberrel (a két nap alatt), hogy eljöttünk őket megnézni, újra átélni minden hangot, megsemmisülni a muzsikájuktól, és visszaadni a zenészeknek az energiákat, amelyeket ránk zúdítottak.
Mert zúdítottak, az nem kétséges.
Az előzenekar ezen az estén is magyar banda volt. Míg az első napot a Live Life Hard indította, ezen a bonusz koncerten a Teeth Marks kezdett pontban hétkor. Tapasztalt zenészek friss zenekaráról van szó, de mindenki a fő bandát várta. Jöttek a kemény nóták sorban, a közönség is befogadta azokat, kellőképpen ráhangolva a főzenekarra.
Nyolc előtt néhány perccel indult egy videómontázs, ahol a Panteráról, a két elvesztett zenészről láttunk mindent, amit csak bele lehet sűríteni a rövidke időbe, de nyolckor úgy vágott az arcunkba Phil Anselmo, Rex Brown, Zakk Wylde, és Charlie Benante, mintha nem lett volna megállás a Pantera életében az elmúlt évtizedekben. A fekete függöny lehullott, és a „New Level” máris irányba rakott mindenkit, itt nem egy bérzenészekkel összerántott mutatvány következik, hanem valami elementáris rockzenei korszak megidézése, és annak folytatása. Anselmo még mindig kifröcsögi-hörgi a mondandóit, Brown belegyömöszöl a fölbe a basszusgitár témáival, Wylde mindent odatesz, hogy megidézze a régi barát máig irgalmatlanul jó gitározását, és Benante is leüti a nagyon nem egyszerű dobos agymenéseket. Ők négyen megélték a nyolcvanas évek végét és kilencvenes évek elejét közösen. Már akkor is a rock elitben mozogtak, sokszor együtt, egymás után egy színpadon, és az őrült, önpusztító közös bulikon is. Ezért lehet hiteles ez a mostani Pantera, mert van kötelék minden szinten a négy zenész között. „Mouth for War”, „Strength Beyond Strenght”, külön is fémzenei csemegék, így egymás után élőben meg pláne.
Erre következett egy „Becoming”, „I’m Broken” duett. Talán régebben nem szúrt szemet, mert élőben nem is láthattam, ilyen szinten belassulós, zsigeri gitár-dob szögellést, amit egy zenekar sem tudott, és a mai napig sem tud letenni az asztalra, de ugye ez is a Pantera saját védjegye. Irgalmatlan keményen oda tudja csapni az embert a földhöz, minden egyes nótában. Kegyetlen vadulással mentünk tovább, „Suicide Note Pt. II”, és utána ismét egy gyöngyszem a sokból, „5 Minutes Alone”, gitárszaggatás és hörgés a javából. „This Love”, no comment! Ezen a második estén a „Use My Third Arm” következett. Mondhatnám: megjött Józsi az úthengerrel, de itt mások lógtak a vezetőkabinban. Úgy gyűrt maga alá Brown basszusa a dobok- gitárok- ének mellett, hogy az óvatlan koncertlátogató a földről kaphatta fel a kis hajtincseit, ha nem volt elég felkészült.
Rex Brown
A „Fucking Hostile” valóban egy arculcsapás, minden egyes megütött dobhangjával. Következett ismét egy videó. Kicsit lassulósabb, bensőségesebb hangulat érkezett, a „Cemetary Gates” akusztikus felvezetőjére indult az újabb videó kollekció Vinnie és Dimebag emlékére, és ebből fűzték át az Urak a „Planet Caravan”, Black Sabbath-os tisztelgést, Zakk Wylde frenetikus gitározásával fűszerezve.
Ismét nem igazán lehet mit mondani a következő „Walk” témáira, borzasztóan odavágott. A „Domination/Hollow” egybefőzött szösszenetet Brown kezdte, és nem egy hétvégi gyerekzsúr jutott az eszembe.
A hangulat már teljesen magába szippantott mindenkit, a zenészeket és a közönséget egyaránt, s sikerült még az egész megkoronázása képpen ide tenniük a „Cowboys From Hell” örökérvényűt. Nincs tovább.
Phil Anselmo
Gondolhattuk az előzetes setlist alapján. Cserébe a zenészek egész koncerten nekünk adott őszinte és koncentrált előadására, amely a nóták alatti végigéneklést, a dalok közötti szűnni nem akaró tapsorkánt, és az itt, a buli végén megérkező, egyre csak erősödő tapsvihart jelentette, kapott a budapesti közönség egy ráadás nótát. A turné alatt eddig csak itt, és ezen az estén történt ez meg. A „Yesterday Don't Mean Shit” pattant ide (a dal az előző estén még a műsor közepén tanyázott), és már nem volt tovább. Rex Brown (aki egyébként tényleg Rex Brown volt, nem pedig Iggy Pop 
) kifogyott az eldobálható sokmaroknyi pengetőből, már kirepült a dobbőr, elszálltak a dobverők. Anselmo pedig csak szívta, itta magába a feléjük áradó energiákat, szeretetet. Valahogy nem akarta elhinni, elengedni. Ő sem.
) kifogyott az eldobálható sokmaroknyi pengetőből, már kirepült a dobbőr, elszálltak a dobverők. Anselmo pedig csak szívta, itta magába a feléjük áradó energiákat, szeretetet. Valahogy nem akarta elhinni, elengedni. Ő sem.
Charlie Benante
Nagyon a helyén volt minden. Anselmo aki néhány könnycseppet is elmorzsolt a buli alatt, nem győzött hálálkodni a közönségnek, még hangban is közel volt a legszebb éveihez. Brown elemében volt, azért ez a zenei közeg és a basszusgitár tényleg jól áll neki. Charlie Benante őszintén mindent megtett, hogy azt adhassa nekünk, amit rá is hagyott a dobos zseni Vinnie Paul, és bár nem könnyű a feladata, azért „odaért”. Zakk Wylde pedig a másik gitáros idolja sokunknak Dimebag mellett, nagyon megoldotta a Panterás gitározást. Valahol 85-90%-ban tolta az eredeti témákat, de azért a Wylde íz ott volt végig, inkább a szólókban. Varázsolt az ember a gitáron, ennyire odafigyelve még őt sem láttam muzsikálni. A tisztelet és alázat végig lengte az egész koncertet az ő, és Benante játékában is.
Zakk Wylde
Ennek a zenekarnak tovább kell mennie és működnie, mert szüksége van a fémzenét szerető embereknek ezekre az impulzusokra. Nem mellékesen a tagok az átmulatott évtizedek után most teljesen másképpen értékelik (élik meg) a rájuk zúduló szeretetet, ami akár új energiákat, és zenéket is szülhet. Szerintem senkinek nem lenne ellenére, még nekik sem.
Köszönet a Live Nation-nek és Barba Negrának a koncertért, és az élményért!
A koncerten elhangzott dalok:
01. A New Level
02. Mouth for War
03. Strength Beyond Strength
04. Becoming
05. I'm Broken
06. Suicide Note Pt. II
07. 5 Minutes Alone
08. This Love
09. Use My Third Arm
10. Fucking Hostile
11. Planet Caravan (Black Sabbath cover)
12. Walk
13. Domination / Hollow
14. Cowboys From Hell
Ráadás:
15. Yesterday Don't Mean Shit
Rici
Fotók: Barba Negra
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
