Bejelentkezés

x
Search & Filters

Parádés atmoszférájú koncertet adott a Pearl Jam Milánóban (koncertbeszámoló)

Amikor Chris Cornell meghalt, megfogadtam, hogy ezentúl nem szalasztok el egyetlen lehetőséget sem, hogy láthassam a kedvenceimet – már akiket még módomban áll egyáltalán megnézni.
 
Jim Morrisson, Dimebag Darrell, Layne Staley, Andrew Wood, Scott Weiland, Kurt Cobain, Chris Cornell. Ők azok az ikonok, gyerekkorom ikonja, akiket esélyem sem volt színpadon látni. Ki maradt hát a grunge érából? Igen, a Pearl Jam. 
 
Amikor bejelentették az idei európai turnét, némi eufémizmussal élve, hisztérikus remegésben törtem ki, és azonnal rávetettem magam a jegyvásárlásra. Egyszerűen muszáj volt elmennem megcsodálni a grunge utolsó mohikánját, aki meglett férfiként, egyedül áll a széllel szemben, szilaj tekintettel. Mint egy kedves szamárfül a füzet egyik lapján – most már mindig csak nála fog kinyílni a stílus jegyzetfüzete.
 
Milánó lett az úticél, amit nem bántam meg egyáltalán! Az I-Days szabadtéri fesztivál utolsó fellépőjeként igazán hangulatos atmoszférát teremtettek a Milan Expo-n, ami egyébként a Világkiállításra épült, és egy hatalmas területet ölel fel – de ezekkel a részletekkel nem untatnék senkit, a koncert a lényeg, nem pedig a körülmények.
 
 
A fesztiválterület felé vezető út végeláthatatlannak tűnt, a tömeg feszült várakozással hömpölygött előre rendületlenül. A koncert nagyjából 10 perc csúszással kezdődött, ami pont elég idő volt arra, hogy mindenki tűkön üljön. Aztán felcsendült a Release, Eddie pedig olaszul kezdett énekelni. Tudtam, hogy az első hang, ami elhagyja a torkát, szíven fog ütni, így is lett, ez a gesztus pedig még rúgott is egyet rajta, majd elöntött a kellemes eufória. No, nem ám olyan Beatles-rajongó stílusban, inkább amolyan csöndes befelé fordulással. Meg hát azért erre a számra nem sikongat őrültmód az ember, csak könnybe lábadt szemmel, félmosollyal hagyja, hogy hipnotizálják.
 
 
Az első blokk lassú melankóliája szépen beleringatott mindenkit a nosztalgia és a mélységesen mély érzések hullámzásába. Ezekben a számokban Vedder egész lénye, hangja, a dalok maguk is valahogy azt sugallják, hogy az élet keserédes, de együtt vagyunk és minden rendben van. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt, de minden rendben van.
 
Ennek hatalmas hatásából és erejéből az sem vont le, hogy Eddie nem tudott mindig kiénekelni minden hangot, nyilván a hét eleji betegségének köszönhetően, ami miatt a londoni koncertet is kénytelenek voltak lemondani – a zenekar történetében először. Félő is volt, hogy talán nem gyógyul meg teljesen, és a milánói koncertet is át kell tenni, én speciel rettegtem, de ez szerencsére nem következett be. Így rutinosan a magasabb tartományban fekvő, csordavokálként is megoldható részeket szépen elénekeltette a közönséggel, ahogy azt ilyenkor kell. :)
 
 
Ahogy jöttek egymás után a dalok, megelevenedett tinikorom gyerekszobája, annak minden benyomásával, hangulatával együtt. Egyébként a Ten az egyik azon albumok közül, amik a legnagyobb hatást gyakorolták rám, a legkomolyabb személyiségformáló erővel bírtak, és meghatározták azt az egész életszakaszt – azóta is, akármelyik dalt meghallom a lemezről, kapásból vagy tíz emléket, érzetet, sztorit tudok kapcsolni hozzá.
 
Ezt a belső kavalkádot koronázta meg az Even Flow, végén McCready durván elszállós és elmebeteg szólójával.
 
Az első sokk után, hogy ott vagyok, és bár látni szinte semmit nem láttam sajnos, mert hátul álltunk meg, és amúgyis egy százhatvan centis törpe vagyok, a hazaérkezés élménye ragadott meg. Álltam ott a kis sörömmel, az újonnan vásárolt sárga turnés pólóban, derekamon a kockás inggel, amin néha lobogtatott egyet a szél, és nem is igazán eufóriát éreztem, vagy azt, hogy most fel fog robbanni a közönség, és úúúúristen, hanem megnyugvást. Elégedett derűt, amikor otthon vagy, leülsz, elszívsz egy cigit, veszel egy mély lélegzetet és átjár a béke. Hangozzék ez bármennyire nyálasan is. :)
 
 
Aztán következett a pityergés vol. 2., az Immortality, amit a felvezető szövegből kiköveteztetve egyértelmű volt, hogy Cornellnek játszottak. Monumentális volt és gyönyörű. Egy árva szóval sem említették Chris nevét, de biztosak voltunk benne, hogy ez neki szól. Elfacsarodott a szívem. Majd az egyik kedvencem, a Daughter jött, itt már azért beindult a táncika, egészen addig, amíg a végén át nem fordult a The Wall-ba.
 
Az konferálás ismét olaszul folyt, ami rettentő boldoggá tett, de a következő eseményből rájöttünk, mit is mondhatott. A színpadra hívták Mrs. Vedder-t, és őrületesen aranyos jelenet zajlott le. Nyilvánosan koccintottak ugyanis a házassági évfordulójukra, lévén egyébként Milánóban ismerkedtek meg. Pukkant a pezsgő, amiből ittak egy kortyot, majd Eddie poharanként belocsolta a közönségnek egy széles vigyor kíséretében az egész üveg italt. Jill Vedder nem mellékesen egy politikai felhangú „riposztot” viselt a dzsekijén, ami nekem felettébb szimpatikus egyébként, hogy kiállnak a közügyekért is, akár ilyen formában. A sztorit angol nyelven itt lehet elolvasni.
 
 
Természetesen nem maradhatott ki a Porch, akkor aztán tényleg tetőzött a bulihangulat, a seattle-i esős melankóliából átcsaptunk lázadókká, akik arénákat töltenek meg, bátran mennek előre és hirdetik a nézeteiket. Itt Vedder, majd Mike McCready is lement a színpadról a közönség első soraihoz, utóbbi a frontember kissé hűvös távolságtartásával szöges ellentétben baromira élvezte a rajongók közelségét, futkosott fel-alá, hagyta, hogy össze-vissza tapogassák, nagyjából az arcára volt írva, hogy „imádjatok, én is imádlak titeket!”. Mondjuk így kissé hullámvasutazás fílingem volt, mert ezt követően a színpad újra szinte szunnyadásig szelídült, Eddie kezében felvillant a szájharmónika, és elkezdődött a Footsteps – hiányoltam az öngyújtókat a magasból.
 
Itt érkezett el az este egy számomra kardinális problémához, azaz a csecsemő méretű hólyag és a sör esete a százszorszépekkel… Muszáj volt meglátogatni a toitoi-okat, mindazonáltal ennek nyomán az este egyik legemlékezetesebb pillanata lett belőle. Toporogtunk barátnőmmel, mint a tojógalambok, hogy menjünk-e vagy sem, ki tudja, milyen dal jön („És mi van, ha most jön a Jeremy? Vagy az Acélszív?! – belső poén, haha… :D), de a biológia legyőzhetetlennek bizonyult, így a Footsteps vége felé megindultunk. Félúton járhattunk, amikor Stone Gossard belefogott a Black kezdő akkordjába. Nagy egymásra nézés, hogy ez nem lehet igaz, de ha már elindultunk, akkor vigyük véghez a küldetést. Beálltunk a sorba, ahol hozzánk hasonlóan mindenki énekelte a dalt. Valahogy annyira közösségi ereje volt ennek, hogy a wc-nél sorban állók (és a toi-ban tartózkodók egyaránt) egyemberként ordították, énekelték, fütyülték, dúdolták a dalt, annyira abszurd és szürreális volt az egész, hogy ezt örökké emlegetni fogjuk, az egyszer szent! :D A dal és a koncert hivatalos végére azért sikerült visszaérni és becsatlakozni a vastapsba, hogy ugrálva headbangelhessünk az Alive himnuszra. A Jeremy-t egyébiránt kicsit hiányoltam (meg a Garden-t is, ám ez már legyen az én egyéni szociális problémám), de az utolsó előtti Rockin' In The Free World kárpótolt, hiába sokak szerint elcsépelt és uncsi, én azért felettébb élveztem, a hippi énem lubickolt a fűben ugrálástól. :) Zárásként pedig a Yellow Ledbetter hangzott el, igazán szép keretbe foglalva az egész estét. 
 
 
Fergeteges setlist volt, olyan kis boldog elégedettséggel görögtem kis az emberáradattal, mint egy jól lakott óvodás. Közhely, de tényleg életre szóló élmény volt, parádés atmoszférával, és a ténnyel, hogy az utolsó legendás grunge zenekart végül mégis láthattam.
 
A milánói Pearl Jam koncerten elhangzott dalok:
 
01. Release
02. Elderly Woman Behind The Counter In A Small Town
03. Do The Evolution
04. Given To Fly
05. Wishlist
06. Even Flow
07. Corduroy
08. Immortality
09. Eruption (Van Halen cover)
10. You Are
11. Daughter
12. Mankind (Vocals by Stone Gossard)
13. I Got Id
14. Porch
15. Footsteps
16. Black
17. Alive
18. Rockin' In The Free World
19. Yellow Ledbetter
 
 
Szeszti