Patriarkh, pop és purgatórium – amikor a metál színházzá válik (koncertbeszámoló) - 2025.04.06., Analog Music Hall
Patriarkh, Dogma, Nidhogg, Monastery - 2025.04.06., Analog Music Hall
Kevés zenekar kavart akkora port és épített maga köré olyan erős mitológiát a kortárs black metal színtéren, mint a Batushka – pontosabban a Batushka/Patriarkh kettős. A jogi és személyes konfliktusok után két külön útra váltak, de ezúttal a múltat félretettem. Az este a jelenről szólt: arról, hogyan kel életre színpadon az a szakrális, sötét atmoszféra, amit Bartłomiej Krysiuk immár Patriarkh néven visz tovább – leválasztva ugyan a nevet, de megőrizve a rituális és hangulati örökséget.
Tudom, talán amorális álláspont, de nem is akarok igazságot tenni a 21. századi metálszcéna egyik legélesebb és legvitatottabb szkizmájában. A Batushka név körül kirobbant háború – Bartłomiej Krysiuk és Krzysztof Drabikowski között – nemcsak egy zenekar, hanem egy egész esztétikai és spirituális univerzum feletti kontrollért folyt. Drabikowski, az eredeti dalszerző és koncepciógazda, 2015-ben robbant be a köztudatba a Litourgiya című, ortodox keresztény liturgiából táplálkozó, lenyűgözően sötét lemezzel, amely úgy vált kultikus státuszúvá, hogy közben a black metal határait feszegette, spirituális és zenei értelemben egyaránt. Amikor azonban a zenekar útjai különváltak, Krysiuk – az egykori frontember – magához ragadta a Batushka nevet, és elindította saját verzióját a zenekarból, ami jogi és morális viták sorát indította el.
A közönség két táborra szakadt, és a „melyik az igazi Batushka?” kérdése a black metal világ egyik legizzóbb vitatémájává vált. Drabikowski ragaszkodott az eredeti vízióhoz, függetlenül és kompromisszummentesen, míg Krysiuk a nevet megtartva, némileg grandiózusabb produkcióval, profibb turnéval és kiadói háttérrel vitte tovább a projektet. És én? Én egyszerűen csak örülök annak, hogy mindkettejük zenéje eljut Budapestre – és bár a sztori háttere felvet kérdéseket, engem végső soron az érdekel, amit a színpadon látok és hallok. Így érkeztem a Patriarkh koncertjére is – nem ítélkezni, hanem megtapasztalni.
Nyitózenekarként a hazai Monastery vágott bele az estbe, feszes és energikus death metaljukkal. Profi módon tettek le mindent az asztalra, biztos alapot adva az estének, nem okozva csalódást. Aki miattuk érkezett korábban, biztosan nem bánta meg, hogy időt szánt a Monastery fellépésére.
Monastery
Utánuk következett a lengyel Nidhogg produkciója, amely azonban zenei szempontból nem tudott maradandó benyomást kelteni. Bár a látványos show elemei kétségtelenül figyelemfelkeltők voltak, a zene nem kínált sok újdonságot vagy mélységet. A szettben szerepeltek dalok korábbi zenekarából, a Wilczycából, valamint az új albumról is, de ezek nem emelkedtek ki különösebben az előadás során. Bár voltak érdekes pillanatai, a Nidhogg nem tudott olyan erőteljes zenei élményt nyújtani, amely túlélte volna a látványos külsőségeket.
Nidhogg
Érkezett a Dogma. Ahogy a közönség párbeszédeit hallgattam, egyértelművé vált, hogy sokan kifejezetten a brazil zenekar miatt jöttek. A tagok halott apácáknak maszkírozva, provokatív külsőségekkel próbálták megadni a fellépés alaphangulatát, de számomra inkább egy látványos, popos show benyomását keltették, semmint egy igazán súlyos metal produkcióét – ami önmagában nem gond, csak másra hangoltam magam. A Madonna „Like a Prayer” feldolgozása is inkább egy szórakoztató gegként működött, mintsem katartikus átdolgozásként, és bár érződött benne a szándékos provokáció, az összhatás inkább elütött az este sötétebb tónusától, mintsem hogy kiegészítette volna. Azoknak, akik szeretik az efféle zenei fúziót, biztosan jól szórakoztak, de számomra túlságosan is popos lett az egész.
Dogma
Nem volt más hátra, mint a sokadik Batushka – vagy jelen esetben Patriarkh – koncertem. Láttam már korábban mindkét verziót, a Krysiuk-féle és a Drabikowski-féle felállást is, többször. Bevallom, számomra ez az ortodox vallási formákba bújtatott metálszínház továbbra is egészen lenyűgöző: egyszerre hipnotikus, súlyos és ünnepélyes. Ez az egész világ, amit köré építettek – a gyertyafényes ikonosztáz, a sötét miseruhák, a füstölők és a keleti ortodox énekekből táplálkozó liturgikus motívumok – olyan, mintha egy kelet-európai blaszfemikus rituáléba csöppennénk.
Kíváncsian vártam, hogy a sokat vitatott jogi hercehurca után mire jutott Bartłomiej Krysiuk, és mit tud kezdeni azzal a szellemi és esztétikai örökséggel, amit a Batushka név jelentett. A friss, „Patriarkh” név alatt ez most egy új fejezetnek tűnt, még ha zeneileg továbbra is a Krysiuk-féle korszak jól ismert darabjai kerültek elő: leginkább a Hospodi és a legfrissebb Prorok Ilja albumról válogattak. A legendás Lyturgia anyagból – amely még az egyházszakadás előtti Batushka korszakból származik – jogi okok miatt sajnos egyetlen tételt sem játszhattak. Ezt némileg sajnáltam, mert az egyik kedvenc lemezem a tízes évekből.
Nemcsak nevében, hanem külségeiben is megújult a produkció: új ruhák, új díszlet, de a szertartásos teatralitás maradt. Továbbra is érződik a koncepciózusság, ahogy minden mozdulat, fényváltás, kántálás egy gondosan megkomponált szcenográfia része. Így már nem is csak simán koncert, hanem valódi sötét liturgia, amit kapunk. És bármennyire is rosszul cseng sokak számára a Batushka-féle világ a korábbi évek vádaskodásai és pereskedései miatt, az este újra bebizonyította: a forma még mindig működik – és képes lenyomni egy komoly hatású spirituális gyomrost.
A produkció egyik legkellemesebb meglepetése számomra a női énekes volt, aki rendkívül erősen hozta a lengyel okkult-folk hatásokat – valahol a hagyományos szláv népzene és a rituális zenei világ határán mozgott, és épp ez a transzba hajló hangszín adott egy új, emelkedettebb réteget az egész előadásnak. Az ilyen elemek nagyon jól illeszkednek a Patriarkh féle színpadképhez: a füst, a gyertyák, az ikonok és a tömjén mellett ez a hangzás még inkább elementárisabbá tette a koncertélményt. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy Bartłomiej Krysiuk hangja ezúttal talán nem volt olyan erős, mint korábban – vagy csak én álltam rossz helyen a teremben –, de ez mit sem vont le az élményből.
Összességében tehát egy látványos, színházi elemekkel bőségesen megtűzdelt előadást kaptunk zárásként, amely bár nem volt hibátlan, mégis méltó befejezése lett az estének. Akinek hozzám hasonlóan ez a liturgikus metál univerzum a szíve csücske, az végső soron örülhet: mostantól végre van egy teljes értékű Batushkánk és egy teljes értékű Patriarkhunk is. Míg Drabikowski továbbviszi az eredeti, sötétebb, minimalista megközelítést, addig Krysiuk grandiózus, színházias irányba tolja tovább a saját verzióját – és ez most már nem egymás rovására történik, hanem párhuzamosan létezhetnek, kiszolgálva a műfajon belül különböző ízléseket.
Varga Máté
Fotók: Béres Máté (a teljes galériához klikk ide!)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
