Pink Floyd - Atom Heart Mother 'Hakone Aphrodite Japan 1971 live' lemezkritika
Mindig szerettem volna igazi japán lemezt birtokolni, és egy pillanatra elhittem, hogy végre sikerült! Mert a koncertrészlet, amelyet a bluray lemezre préseltek, Japánban készült.
A borítón fellelhető kvázi művészi írásjelek meg simán bekavartak nálam, hiszen a két korong a 2021-es, japán limitált kiadás két évvel későbbi „népszerű”, elvben bárki által hozzáférhető verziója. (Kinyögöm: pénzkérdés valahol, na!)
Képzelj el egy vinyl kislemez-méretű csomagot, természetesen az Atom Heart Mother ikonikus fotóival: a jól tejelő fríz tehénnel, a hátoldalon meg a megszokott társaival. Ám, a belső tartalom sokkal izgalmasabb holmi szomorú szemű bociknál: lényegesen gazdagabb bármely szimpla csomagnál. Abszolút újdonság, első kiadású a fotóalbum, a helyszínen, a Hakone Aphrodite nevű szabadtéri fesztiválon, 1971. augusztus 7-én készült képekkel. Fesztiválkalauz is található mellette a „kis japán Woodstockról”. Csakúgy, mint helyszínrajz-, koncertplakát- és belépőjegy másolat, meg további, hasonló nyalánkságok. (Figyelem! A pakkot magában foglaló celofán tasakot nagyon ajánlott megőrizni, a visszaszuszakolás lehetősége végett.)
Az első korong nem egyéb, mint az Atom Heart Mother eredeti CD-verziója. Lehet, hogy sokak szemében felesleges árukapcsolásnak tűnik mindez. Egészen addig, amíg nem csak nézed, hanem hallgatod a lemezt. Azonnal rájössz, hogy remekül feljavított hanganyaggal van dolgod, a banda kísérleti korszakából! (Első kiadás: 1970. október.) Itt jön be először nagyzenekar a Pink Floyd történetébe, mégpedig a 23 perces címadó számban, amely hattételes rock-szimfonikus szvit, voltaképpen. Ezt követően majdnem mindenkitől egy-egy, ma már tudjuk: jellegzetes dal következik (a dobos Mason a kivétel), végül az Alan’s Psychedelic Breakfast című közös szerzemény, amely arról a hétköznapi témáról szól, hogy a banda roadja, Alan Stiles reggelit készít, jellegzetes háztartási zajokat mixelve az ígéret szerint tényleg pszichedelikus jegyeket mutató muzsikába.
A másik lemez, a bluray létrejöttének története röviden annyi, hogy pár évvel ezelőtt előkerült valahogy egy felvétel a fesztiválról, amely erősen restaurálásra szorult. A mai technika pedig csodákra képes. Leltem a neten egy kétperces ilyen volt, ilyen lett filmet, mit ad isten, a szóban forgó anyagról. Háát... Nincs az a zongora, amelyiken le lehetne játszani a különbséget! A feljavított kép minősége immár korrekt: nem különösebben üt el a hetvenes évek elején készült „hivatalos” koncertfelvételektől. A VHS-szalagokról DVD-re mentett anyagoknál pedig nagyságrendekkel jobb. Hogy ne menjünk messzire, lásd (vagy inkább ne) a Pink Floyd Wish You Were in Moscow 1989 című, az ún. Platinum Video Collection sorozatban publikált koncertjét.
Visszakanyarodva a japán bulira, a hangminőség is korhű, de XXI. századinak nem nevezném. A Pink Floyd az Atom Heart Mothert játssza rajta négyesben, szikáran kissé, de nem szárazon: stúdiós effektek, intim kórusbetétek és nagyzenekar nélkül, a dallamvezetést, valamint a pszichedelikus megszólalást a gitárra, a billentyűs hangszerre és a srácok által kivitelezett vokál-témákra bízva. Nagyjából úgy, ahogyan azt a lemezt népszerűsítő turnésorozaton tették, 1970-71-ben. (Bónusz is van hozzá: egy, a technikusok és a szállítók munkájára fókuszáló, gyengébb minőségű klip.)
Sajnos, csak ez az egy szám, illetve felvétel maradt meg az egész japán fesztiválról, de legalább hangulatos vágóképeket keverhettek a koncertfilm középébe. Reprezentatív darab lett belőle, kuriózum, ha úgy tetszik: igazi műkincs, gyűjtőknek elsősorban, másodsorban pedig „mindenkinek, aki szereti”! Márpedig a Pink Floydot (nyíltan) csak az angol punkok első generációja utálta, amit azóta, a punkságba beleöregedve bőven volt idejük revideálni.
Olasz
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
