A pokol követei Csepelen jártak – Belphegor koncertbeszámoló
Belphegor, Malevolent Creation, Confess - 2024.09.17., Barba Negra Blue Stage
Az Antikrisztus szellemének megidézésre készülhetett kedd este a Barba Negra Blue Stage-ének publikuma, hiszen az apokalipszis négy lovasaként a Belphegor, a Malevolent Creation, a Confess és a Monument of Misanthropy készült diadalmenetére Csepelen. Azonban az égieknek (?) ezúttal kicsit más tervei voltak: az osztrák Monument of Misanthropy a sajnálatos közép-európai árvízhelyzet miatt nem tudott eljutni Budapestre. Az este másik osztrák zenekara, egyben a turné headlinere, a Belphegor azonban – a többi zenekarral egyetemben – így is kísérletet tett a fekete mise celebrálására. Hogy sikerült-e nekik? Beszámolónkból kiderül.
Coming outtal kezdem: mélyen tisztelem a vallásokat. Úgy gondolom, mindegyiknek megvan a maga hozzájárulása az egyetemes emberi kultúrához. Nem kell egyetérteni a vallási dogmatikával, egyes vallások tanításaival ahhoz, hogy az ember elfogadja, milyen fontos erkölcsi iránytűként szolgálnak, közösségi kötelékeket építenek, az egyénnek lelki megnyugvást nyújtanak, gazdagítják a kultúrát és hagyományokat. Ezenfelül még esztétikailag is gyönyörködtetnek. Nézzünk csak meg egy ortodox misét Lengyelországból, vagy az iszlám világ táncoló derviseit. Mély spiritualizmus, ami azokat is megérint, akik nem feltétlenül vallásosak.
Mondok még egy dolgot: a művészetben mindent szabad. Ott vannak például avantgárd művészetek, mint a dadaizmus és a szürrealizmus, melyek éppen azzal a szándékkal lépnek túl a hagyományos művészeti formákon, hogy új, provokatív módon közelítsenek az önkifejezéshez.
A black metal esztétikája is ezen az elven alapul, hiszen gyakran éppen a vallások esztétikáját és spiritualitását fordítja ki, hogy radikálisan új szempontokat tárjon fel. Egy Belphegor koncert például olyan erős, intenzív élményt nyújt, amely szándékosan szembemegy a vallások által tanított (diktált?) erkölcsi normákkal. Ugyanabból táplálkozik, mint Hermann Nitsch, a bécsi akcionizmus vezéralakjának performanszai is, ahol a vér és állati testrészek intenzív és sokkoló jelenléte ígéri a katarzist.
Ez a művészeti élmény azáltal vonzó, hogy extrém módon új perspektívákat kínál, és mélyen megkérdőjelezi a megszokott normákat és értékeket. Röviden: érezzük Jézus Krisztus rosszalló tekintetét a vállunkon. Kell ennél több lázadás, mint a kereszténység megváltója ellen fordulni?
Beszéljünk végre a koncertekről. Ahogyan arról már korábban szó esett, az estét a Monument of Misanthropy hiányában az iráni groove metál banda, a Confess kezdte. A zenekar tagjait 2016-ban Iránban a rezsim „sátánista zene írásának” vádjával több mint 14 év börtönre ítélte; Nikan Siyanor Khosravi frontember még 74 botütést (!) is kapott. A vallás sötét oldala, ugyebár. Érdemes megnézni ezt, a zenekar történetét taglaló interjút, hogy mélyebb képet kapjunk arról, milyen privilegizált helyzetben vagyunk, hogy mi szabadon és kötöttségek nélkül élvezhetjük a szívünknek kedves zenéket. Mondanom sem kell, hogy a zenekar székhelye már nem Teherán, hanem Norvégia.
Az olyan dalokkal, mint a „Megalodon” és a „Phoenix Rises”, a Confess akár fel is tüzelhette volna az egész este viszonylag gyér létszámot produkáló közönséget – ráadásul a Barba Negra Blue Stage azért méreteiben nem a Wembley –, végül azonban a totális őrület elmaradt. Ám ez egyáltalán nem a zenekar hibája! Egyszerűen nem voltak sokan, előfordul. A groove-os riffek egyébként kifejezetten intenzíven hatottak, kiváló nyitányként megágyazva az est további részére.
Confess
Ezután érkezett a színpadra az amerikai death metál zenekar, a Malevolent Creation, akikről szívesen mondanám, hogy emelték a hangulatot, de a színpad előtti részektől eltekintve továbbra is inkább a pangás volt jellemző a teremre. Pedig feszesen nyomták a fiúk. A „Multiple Stab Wounds”, az „Infernal Desire” vagy éppen a „Homicidal Rant” kiváltképp brutálisan szóltak. A közönség talán a végére, a „Blood Brothers” címre hallgató tételnél tért végre magához, itt már valamiféle életjelet is produkált a publikum. Bevallom, én a világmegváltást nem találom a ma már igazi veteránnak számító zenekar munkásságában, de a kötelezőt hozták, tulajdonképpen élvezetes műsort láthattunk.
Malevolent Creation
Nem volt más hátra, mint a Belphegor várhatóan tömény blaszfémiában lubickoló szettje. Ezt már akkor sejteni lehetett, amikor a roadok elkezdték felpakolni a méretes fordított kereszteket a színpadra – jó-jó, talán még a jegyvásárlás is egy ilyen pillanat lehetett. Ugyancsak tudható volt már korábban, hogy a zenekar ikonikus basszusgitárosa, és az egészen diabolikus vokáljairól ismert Serpenth biztosan távol marad a turnézástól még egy ideig, egészségügyi problémái miatt. Őt Julian David Guillen pótolta ezúttal Budapesten.
Ahogy azt már fejtegettem, a black metál – a Belphegor esetében, hogy pontosak legyünk a blackened death metál – sármja a performatív erejében rejlik. Nyilvánvalóan a rockzene mára mindenképpen legalább annyira színházi élmény is, mint kizárólagosan zenei. Színházat akarok, ráadásul olyat, amit el is tudok hinni. Azt várom, hogy befogadóként tényleg egy infernális rítus közepében, sőt, akár résztvevőjének érezzem magam. Borzongani akarok, éppen azért a frontális élményért, amiért más horrorfilmeket néz. A Belphegor pedig ezt a vágyamat a maximumra emeli. Legalábbis ezt vártam.
Azt mondjuk nem teljesen értem, hogy miért volt szükség a koncert legelején a bő tíz perces dark ambient betétre, miközben a kezdésre várakoztunk, a rideg, kékes fényekkel borított színpadot kémlelve. Ez vajon a rituálé, akarom mondani, a koncert része már? Erre őszintén nem tudom a választ. Még ha ez showelem is, egyszerűen túl hosszú. Annyira hozza hangulatba az embert, hogy két perc is elég lett volna belőle.
Végre azonban felcsendült Georg Friedrich Händel barokk zeneszerző művének nyitánya, a „Sarabande”, amelyet vájtfülű közönség az 1970-es Stanley Kubrick-film, a Barry Lyndon révén is ismerhetett. Händel zeneművének nyitányát James Stewart dobos egy pillanat alatt még hangsúlyosabbá tette, és innentől kezdve indulhatott a "mészárlás".
Azt kell mondanom, hogy Helmuth Lechner frontember, vagyis az este robosztus mozgású, folyamatosan vallásgyalázó kézmozdulatokkal és mimikával felvértezett démonfajzata, lenyűgöző színpadi jelenléttel bírt. Az ő esetében tényleg elhinném, hogy – legalább a koncert idejére – megszállta valami alsóbb, sötét erő. Erre több ponton is ráerősített, amikor két szám között ördögi kacajjal fordult a közönség felé, akik ezt – a továbbra is félházas létszám ellenére – többször is "Belphegor, Belphegor!" skandálással hálálták meg.
A koncert precízen koreografált volt, így mindent megkaptunk: az égő fáklyától kezdve a kos koponya előtt térdelő Helmuthig, a frontember fölé magasodó, sötét és súlyos riffeket játszó, olykor teljes erőből headbangelő húros szekcióig bezárólag.
Úgy pörgött az acél gépezet, ahogy kell. Olyan számok, mint a „Baphomet”, a „The Devil’s Son” és a „Hell’s Ambassador” könyörtelenül intenzíven hatottak, miközben a „Lucifer Incestus” tényleg szinte lefejezett. Ennek ellenére, és annak ellenére, hogy Julian David Guillen minden tőle telhető módon igyekezett pótolni a hiányzó bőgőst, az élményből mégis levett valamit, hogy a zenekar ezúttal Serpenth nélkül állt színpadra. Számomra a Belphegor élmény elsősorban az ő és Helmuth Lechner közötti kémiáról szól, akárcsak Flea és Anthony Kiedis kapcsolata egy pár stílussal odébb.
A fekete színház kielégítően működött. Jó hír, hogy Helmuth Lechner valójában egy meggyőződéses osztrák ateista, aki – finoman szólva – nem szimpatizál a kereszténységgel. Ha azonban nem ismertem volna ezt az információt előzetesen, a keddi koncert alapján könnyen elhihettem volna, hogy a zenekara nettó sátánistákból áll, vagy legalábbis ördög által megszállt lelkekből.
Kívánhat ennél többet egy black metál zenekar?
Mi pedig köszönjük a H-Musicnak az élményt!
Setlist:
01. The Procession
02. Baphomet
03. The Devil's Son
04. Sanctus Diaboli Confidimus
05. Belphegor - Hell's Ambassador
06. Stigma Diabolicum
07. Pactum in Aeternum
08. Lucifer Incestus
09. Virtus Asinaria - Prayer
10. The Devils
11. Der Lichtbringer
12. Totentanz - Dance Macabre
Ráadás:
13. Gasmask Terror
Varga Máté
Fotók: Béres Máté
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
