Bejelentkezés

x
Search & Filters

Popdalokkal is lehet eszméletlen jó metalkoncertet adni – Frog Leap koncertbeszámoló



Sokan és sokféleképpen próbálnak betörni a metalszcénába – az esetek nagy százalékában sikertelenül. És ez nem feltétlen azért van, mert nem jó, amit zenészként csinál az ember, hanem egyszerűen azért, mert piszok nehéz láthatóvá tenned magad. Elmész ide-oda, fellépsz kis klubokban, vidéki nevenincs fesztiválokon, és ha szerencséd van, valaki észrevesz annyira, hogy felkaroljon és lehetőségeket kínáljon neked. Enélkül viszont előbb-utóbb bele fogsz rokkanni anyagilag és lelkileg is abba, hogy egy kicsi, növekedési potenciállal alig rendelkező helyi keménymagon túl nem tudod elérni az embereket.
 
Kivéve akkor, ha olyan szintű kreativitás lakozik benned, mint a norvég zenész és youtuber Leo Moracchioliban, aki a Frog Leap nevű projektjében közismert slágereket dolgoz fel metalzenei stílusban. Leo az évek alatt bebizonyította: neki egyre megy, hogy milyen dalt kell lefordítania a metal nyelvére. Ugyanúgy képes átdolgozni a Toto Africa című számát vagy a két éve nagy sikert elért Despacitot, mint Ricky Martin Livin La Vida Loca slágerét vagy az Oroszlánkirály zenéjét.
 
 
A fanyalgók mondhatnák, hogy eleve ismert dalokat feldolgozni könnyű, saját ötletekkel előállni az igazi kihívás. A Frog Leap esetében azonban az élet cáfolta ezt az állítást: ha ez a projekt nem szólna másról, minthogy különböző slágerek alá berakunk pár torzított gitárt meg duplázót, akkor a bandát nem hívták volna meg a világ egyik legnagyobb metalzenei fesztiváljára, a németországi Wacken Open Air-re. Ez egyértelmű elismerése a Frog Leap és főleg Leo munkásságának, és így már egyértelműen kijelenthető: a kortárs metalzenei szcéna befogadta a youtubert.
 
És hogy pontosan miért, arról a magyar közönség is megbizonyosodhatott a Frog Leap A38-as koncertjén. Az érdeklődés hatalmas volt, pár nappal az értékesítés után el is kelt minden jegy. A koncert napján, amikor az este kilenc órás kezdés előtt 10-15 perccel megérkeztem, már mozdulni is alig lehetett az alagsori koncertteremben.
 
A hangulatra már ekkor sem lehetett panasz, ellentétben ugyanis más helyekkel (például a Barba Negrával), ahol a koncertek közben lehalkított zene szól a háttérben, itt nem spóroltak a hangerővel: bömbölt a System Of A Down, a Queen vagy éppen a Slipknot. Beszélgetni így persze kihívás a barátaiddal, a másik oldalról viszont még inkább rá lehet hangolni a közönséget a koncertre.
 
Nem mintha erre olyan nagy szükség lett volna, ugyanis a Frog Leap egy olyan egyedi jelenség, ami automatikusan megteremti a maga atmoszféráját. Nyilván ehhez hozzájárul az is, hogy a Frog Leap a közösségi médiából nőtte ki magát, ahol meg főleg nem tudja eladni magát az ember úgy, hogy nincs egy határozott karaktere.
 
Ez az egyediség már a Frog Leap színpadra lépésétől érezhető volt. A buli az LMFAO nemzetközi ismertségét hozó Party Rock Anthem számával kezdődött, majd a Gorillaz slágerével, a Feel Good Inc.-kel folytatódott. Persze nem maradhattak el az olyan feldolgozások sem, mint a Toto Africa-ja vagy az Eye of The Tiger. Nehéz lenne amúgy egy számot mondani, ami a buli csúcspontja lett volna, hiszen mindegyik Leo-feldolgozásnak megvan a maga egyedisége, különlegessége. Az biztos, hogy Leoék az első pillanattól kezdve megtalálták a közös hangot a közönséggel, és sem headbangelő fejekben, sem ugráló emberekben nem volt hiány.
 
 
Zenei értelemben Leoék remek egységet alkotnak: Leo kiválóan hozta mind a tiszta éneket, mind a hörgést, Rabea Maassad gitárszólóihoz pedig hiba nélkül adta az alapot Erik Torp basszgitáron, illetve Truls Haugen a dobok mögött. Kicsit sajnálom, hogy Leo nem ír több számot Hannah Boultonnak, mert amúgy ő is jó énekes, és a színpadon állva is vonzza az ember tekintetét. Bevallom, amikor a Christina Aguilera-szám, a Genie in a Bottle alatt először megjelent a színpadon, egy pillanatra azt hittem, Lena Scissorhands-t látom az Infected Rainből. Ezen felül Hannah viszont 2-3 számban énekelt csupán, így csak ekkor láthattuk őt is a mikrofon mögött.
 
A legzseniálisabb tag azonban mégsem Leo vagy Hannah volt, hanem a NYUSZI!!! És ez nem csak egy nagyotmondó kijelentés. A nyúljelmezbe bújt, a koncerten hol a gitár mögött, hol a közönségben, hol csak úgy a színpadon teljesen random ugrálva (mert miért is ne, ha éppen nincs jobb dolga?) megjelenő ember ugyanis egy személyben megtestesíti azt, ami a Frog Leap. Egy poén, ami a zseniálisan feldolgozott dalokon túl nem csak azért működik, mert nem veszi magát túl komolyan, hanem mert mindig minden helyzetben feltalálja magát. Teszi mindezt úgy, hogy a bohóckodás megmarad a jó ízlés határain belül, és nem fordul át ripacskodásba. 
 
Nyuszi urunkon túlmenően is Leoék annyi poénnal fűszerezték meg a performanszot, hogy számon tartani sem lehet. Az egyik szám előtt például egy biztonsági őrnek kinéző férfi sétált be a színpadra, félrehívta Leot, majd pár mondat után a közönség felé fordulva azt mondta a mikrofonba: „Panaszkodtak fentről a zaj miatt… Mert az nem elég hangos!” Volt olyan szám, amit a Leo videóiban ismert bábok vezettek fel, és Adele Hello feldolgozása alatt Leo egy crowd surfing erejéig még a közönség közé is vetette magát. 
 
 
És ha ez nem lenne elég, Leo Instagram-oldalára is felkerültünk egy jelenettel: Leo azt játszotta el, hogy békésen alszik, majd felkelve meglepődve szembesül a vele szemben üvöltő emberhordával. (A videót amúgy ide kattintva meg lehet nézni.) A videózás azonban nem csak ebben merült ki: egy Rouri nevű srác az egész koncertet felvette. Úgyhogy gondolom, a turné befejeztével hamarosan kereshetjük magunkat a stúdió minőségű élő felvéleteleken.
 
Egy negatívuma azonban volt ennek a koncertnek is, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, és amiért sem a Frog Leap, sem a közönség nem hibáztatható. Az pedig az, hogy – nyilván a teltháznak is köszönhetően – semmi levegő nem volt az A38 hasában. De úgy tényleg semmi.
 
Hogy ez mennyire így volt, az a pogón látszott meg a leginkább. A Ghostbusters alatt alakult ki az első kisebb mosh pit, köszönhetően leginkább egyetlen srácnak, aki akkor és később is lelkesen próbált összehozni egy valamire való pogót. (Ezúton is le a kalappal a srác kitartása előtt!) Az erőfeszítés azonban csak részleges sikert hozott: ha be is indult a nagyjából egy tucatnyi embert magába foglaló duhajkodás, az még az adott szám közben meghalt. 
 
 
Pedig valljuk be, rengeteg Frog Leap-feldolgozás van annyira zúzós, hogy az ember a bólogatásnál vagy az ugrálásnál kicsit élénkebb formában próbálkozzon átadni magát a zenei élménynek. Azonban, ha nincs oxigén, pár percnyi mosh pit után is úgy kifárad az ember, mintha egy jobb szellőzésű helyen egy fél koncertet végigpogózott volna. Az egyik ilyen rövid futam konkrétan azt hittem, elájulok, annyira nem volt körülöttem levegő.
 
Úgyhogy követelem a Frog Leaptől – már csak azok nevében is, akik lemaradtak a mostani koncertről –, hogy jöjjön vissza minél hamarabb egy oxigéndúsabb magyar helyszínre, és csináljunk egy akkor már tökéletes bulit! 
 
Petróczi Rafael