Bejelentkezés

x
Search & Filters

Post-metal, d-beat, neo-crust hipnózis volt a szegedi Várkert Grand Café-ban (koncertbeszámoló)

GUST (Swe), Pijn (Uk) koncert Várkert Grand Café Szeged, 2017.07.14.

 

Úgy szerda magasságában sikerült értesülnöm erről a buliról, ami nem csak az izgalmas zenekari felhozatal miatt, hanem az End Hits eddigi szervezéseit tekintve is vonzóvá vált számomra. Szinte last minute módon lett fuvarunk pénteken (ezúton is köszönet érte Katának), behuppantunk, majd irány Szeged, Grand Café. Némi aggodalomra adott okot a szeszélyes időjárás (most bent lesz a Vármúzeumban vagy kint a kertben) de szerencsére kegyes volt hozzánk az idő, így kívül, nyugodtan megtekinthettük mind az 5 zenekart.

22:00 óra után úgy 10p beállást követően kezdte meg műsorát a helyi neo-crust Tomusz, akik most egy gitáros csajszival kiegészülve szórták ránk a gyors, d-beat alapú támadásokat. Idáig csak négyes felállásban láttam őket (legutóbb Szentesen a Tiszán, patent kis set volt) így kicsit furcsállottam a 2 gitáros megoldást. A hangzásképükkel valami gond volt, búgott-recsegett az egyik hangszeres, valószínűleg a túlvezéreltség miatt, de annyira nem volt zavaró, hogy a műsoruk rovására menjen. Kb. 20 intenzív percet játszottak, volt jó pár lassabb, kimérten súlyos témájuk is, amire simán le lehetett volna verni pár cölöpöt a földbe. Ha ilyen mértékben sikerül megtartaniuk saját progressziójukat, hamarosan színterünk hangsúlyos(zatos?) elemévé léphetnek elő. Csak bíztatni tudom őket, így tovább.

 

 

Kb. fél óra pepecselés után (a bedöglött hangulat fátyla már érezhetően kezdett mindenkire ráereszkedni) 23 óra magasságában kezdte meg műsorát a Sheep In Wolves’ Clothing. Nem volt rossz, amit csináltak, de igazából nem fogott meg a zenéjük, zajos punk-os témák voltak vegyítve hácés gyorsasággal, egy erőszakosabb screamo-hoz tudnám hasonlítani rövid, velős dalaikat. A hangzás náluk már jobb képet mutatott, viszont a magyar nyelven előadott énekből nem lehetett kivenni nagyon semmit. Nehéz dolguk is volt az említett hangulati ereszkedés miatt feljebbtornázni a helyi feeling-et, de kb. 15p zajongás után átadták a stafétát a veszprémi P. F. A. -nak.

 

 

A P. F. A. mondhatni, régi motorosnak számít a szakmában, eddig még nem találkoztam velük, de kíméletlen set-jük adta rendesen. Aki esetleg nem tudná, a veszprémi brigád agresszív punk/HC-ban utazik. Power-violence-i rövidségű attakjaik végre elkezdték fokozni a közönségen uralkodó „csak nézek és állok sörrel a kezemben” attitűdöt, ami végül egy családias össznépi pogóban csúcsosodott ki. A nyúlfarknyi, 1 vagy fél perc alatt végződő düh-darák folyamatosan nyomták belénk az adrenalint, amihez egy láthatóan rutinosan mozgó/játszó csapat képe társult. Hangzásuk teljesen élvezhetőre sikeredett, még el tudtam volna hallgatni őket pár szám erejéig.

 

 

Meglepetten tapasztaltam, hogy nem a brit Pijn fog következni a sorban (meg voltam arról győződve, hogy a Gust lesz a záróakkord, nem tudom miért) de a running order előrehaladtával, jó döntésnek bizonyult a svédeket szerepeltetni negyedik fellépőként. A srácok legutóbbi albuma, a „Gust” 3 éve jött ki a SUNN O))) főnök Stephen O’ Malley által üzemeltetett Southern Lord kiadó jóvoltából, ami már csak azért is garancia volt a minőségi muzsikára, mivel Stephen-ék elég jó érzékkel választanak ki full ismeretlen bandákat a színtérről. Ilyen volt például az azóta már sajnos földbeállt Drainland vagy Heartless is, de ne kanyarodjunk el most ennyire. A Gust egy fiatal d-beat/crust/hardcore hajtás Svédországból, pár demó után 2 nagylemezük van: az első a „Fuck Life” (2010) és a „Gust” (2014). Érdekes amúgy, hogy csak most ért el hozzánk jobban a zenéjük, pedig igazán megérdemlik a figyelmet, ugyanis egy ügyes csapatról van szó. A koncertjük felépítését tekintve tökéletes volt, az attitűd és előadásmód szintén, ezt a fajta dühös, bár-szétverős zenét így kell előadni. Biztos vagyok benne, hogy a klasszikus svéd gitár-soundon nevelkedtek mindannyian: Dismember, Entombed és a társaik. Ehhez tegyük hozzá még sötétítő hatásként This Gift Is A Curse-öt, Baptists és The Secret féle dühöt, majd öntsük nyakon egy adag Cursed féle okossággal és megkapjuk a Gust-ot. Ami leginkább tetszett bennük, az az, hogy amellett, hogy semmi újat nem találtak fel (mindannyian ismerjük az efféle panelből építkezős zenéket) mégis volt benne valami saját, ami csak az övék és senki más nem tudja létrehozni. Ez lehetett a vokálos srác karakteres hangja vagy a gitárosok riffjeinek az íze, nem tudom, de az biztos, hogy hallani fogunk még róluk, ugyanis remélhetőleg sokkal nagyobbra fognak nőni. Legyen igazam.

 

 

Az est utolsó fellépője a brit Pijn volt (nagyon furcsállottam a nevet, a lemezeik borítóját csekkolva furcsaságom tovább erősödött, sebaj) melyet mindenképpen látni akartam elejétől a végéig. Az előzetes bandcamp-es belehallgatások alapján egy rettentő súlyos metal banda képe rajzolódott ki előttem. Nyomasztó post metal ami nem nélkülöz stílusidegen elemeket, volt itt kérem olyan technikás és brutálisan pontos dobjáték, hogy szétszakította az arcunkat cafatokra. De említhetném a vad, már-már hipnotikus tuka-tuka témákat is, amelyek egy teljesen más helyre vitték a hallgatót egy alapvetően lassú, hömpölygő és rétegelt zenei univerzumban. Valahogy úgy kell vizionálni a nagyrészt instrumentális részekkel operáló Pijn-t, hogy volt egy dobos, egy gitáros és egy basszer. Illetve volt egy tag, aki végig egy széken ült és egy lanthoz vagy ukuleléhez hasonló hangszerrel egészítette ki a hangzásképet. A gitáros, néha alkalomszerűen beleüvöltött a mikrofonba, nem vitte túlzásba, de számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez a koncepció része. Zenéjüket valahol egy végletekig besúlyosodott Pelican és a szintén Holy Roar kiadós Bossk keresztezéseként tudom elképzelni, annyi különbséggel, hogy itt a Pijn saját személyiségét kezdi kibontani. Néha az volt az érzésem, hogy egy polarizált személyiség két oldalát látom: az egyik, az agresszívabb, célratörőbb és nyitottabb, az a Gust, míg a Pijn az a befeléfordulós-figyelős, önelemzős figura, de van kivetülése és ugyanúgy van benne agresszió is. Ez a kettőség érdekes kontrasztban volt egymással. A brit négyes nemrég jelentkezett debüt EP-jükkel, így szinte biztos vagyok benne, hogy a Floodlit dalai adták vázát műsoruknak. Minden tökéletesen szólt, ahogy kell, képesek voltak a monumentális post-sludge témákból átváltani néha gyorsabb, engem Wolves In The Throne Room-ra emlékeztető vágtákba. A dobosukat külön ki kell emelnem, iszonyat precizitással és vehemenciával ütötte a bőröket, rég láttam ilyet.

 

 

A koncertjük után odamentem gratulálni a tagoknak, Joe Clayton énekes/gitárossal némi eszmecserét folytattunk, és Joe volt olyan rendes és megajándékozott a kislemezük egy példányával, amit ezúton is köszönök neki. Hamarosan recenzió áldozata lesz oldalunkon. Hazafelé menet az „i”-re a pontot a Borracho-ban való falatozás tette föl, jobbat nem is kívánhattunk volna zárásként.

Maximális tisztelet a szervezőknek és a zenekaroknak, az End Hits-nek a koncertélményért, hogy ilyen remek bandákat hoztak el nekünk Szegedre. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor először láttam a Zaum-ot, hogy ebből még lehet valami, valami nagy. S lett is, mert idén már a Roadburn-t is megjárta a kanadai duó, pályájuk mondhatni felfelé ível. Hasonlóan éreztem most is, hogy szemtanúi lehettünk „valami nagy” születésének és ezért nem lehetünk eléggé hálásak.

Köszönet érte.

Elérhetőségek: Tomusz, Sheep In Wolves’ Clothing, P.F.A., GUST, Pijn

A fotókat a Suncity Events-nek köszönhetjük.

Lupus