Bejelentkezés

x
Search & Filters

A Rammstein minden korábbinál bátrabban megmutatta az érzelmesebb, sebezhetőbb oldalát a rajongóknak: 'Zeit' lemezkritika



Meglehetősen kevés jó hozadéka volt az elmúlt két év nagy részét felölelő pandémiás időszaknak, de az mindenképpen ezek közé tartozik, hogy sok zenekar – turnézás hiányában – új album megírásába fogott. Ezt tette a Rammstein is, akik egyébként is azt ígérték, hogy ezúttal nem kell majd tíz évet várniuk a rajongóknak, mint a 2009-es Liebe Ist Für Alle és a 2019-es Rammstein között, de a koronavírus nélkül valószínűleg nem érkezett volna meg ilyen hamar a banda új, szám szerint nyolcadik nagylemeze, a Zeit. A közelmúlt történései azonban más szempontból is érezhetők az anyagon: a németek ezúttal tőlük szokatlanul merengősre vették a figurát, és több dalban is megjelenik az élet múlandósága és a halandóság témaköre.
 
 
A hangzást és a zenei megoldásokat illetően ugyanakkor nem kell nagy meglepetésekre számítanunk: az elő hangtól az utolsóig érződik, hogy ez az album csakis a Rammstein munkája lehet. Az elsőként berobbanó Armee Der Tristen a Till Lindemann-éktől megszokott lendülettel zakatol végig – a billentyűs témák helyenként még a Depeche Mode világát is megidézik – ezután azonban pár dal erejéig igencsak leül a tempó.
 
A címadó dalt már ismerhetjük egy ideje, és ebből hamar kiderült, hogy a csapat érzelmesebb húrokat is megpendít majd a lemezen. Az idő elmúlásáról szóló nótát egy hasonló hangulatú szám, a Schwarz követi, amelyben szintén kiemelt szerepet kapnak a lágy, billentyűs témák.
 
 
Gyökeres stílusváltásról persze nincs szó, de a Rammstein legendás lendületének és energiabombájának ismeretében ez a szokatlanul minimalista kezdés igazán figyelemre és elismerésre méltó. Természetesen azért nincs hiány a klasszikus megoldásokban sem: a Giftig lüktetéséről könnyen a Du Hast juthat eszünkbe, a meglehetősen bizarr klippel megtámogatott Zick Zack pedig az Ausländer metalos-diszkós ötvözetét idézi. Az ezt követő OK a lemez egyik csúcspontja: egy húzós, indulatoktól túlfűtött dal emlékezetes refrénnel és olyan záró gitártémával, ami még Dimebag Darrell-nek is becsületére vált volna.
 
 
A Dicke Titten (Nagy mellek) címe magáért beszél, és már ennyiből is sejthető, hogy nem először hallunk hasonlót a zenekartól. A számban valóban nincs sok újdonság, de hozzá a Rammstein-től elvárt minőséget. Ennél azonban sokkal meglepőbb az album utolsóelőtti dala, a Lügen, ami lassan, fokozatosan építkezik, Till Lindemann hangjára pedig annyi autotune-t pakolták, hogy helyenként már-már T-Pain-i magasságokba – vagy éppen mélységekbe – jut el. Ez persze sok rajongó számára riasztó lehet és talán valóban nem volt a legjobb ötlet a csapattól, de a kísérletező szándék mindenképpen dicséretes. Az album záródala, az Adieu minden szempontból tökéletes búcsú és befejezés, amelynek fő tanulsága az, hogy egyedül kell végigmennünk az utunkon.
 
A Rammstein 2022-re sem vesztett erejéből, de a banda attól sem riad vissza, hogy minden korábbinál bátrabban megmutassa az érzelmesebb, sebezhetőbb oldalát, és eddig ismeretlen rétegeit is feltárja a rajongók előtt.
 
A Zeit album dallistája:
 
01. Armee Der Tristen
02. Zeit
03. Schwarz
04. Giftig
05. Zick Zack
06. OK
07. Meine Tränen
08. Angst
09. Dicke Titten
10. Lügen
11. Adieu