Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Rémálom az Ajtósi Dürer soron” - Full Of Hell (USA), The Body (USA), Oaken, Wasted Struggle koncert, Dürer Kert, 2019.07.09.

Nem vagyok egy hívő alkat, de bevallom őszintén ezt a bulit jobban vártam, mint a messiást. Full Of Hell és a The Body egy napon? Roppant veszélyes. Szóval a zaj-orgazmus garantált volt ezen a kedd estén, és ha még ez nem lett volna elég a beteljesedéshez, hazai oldalról két szintén kiváló formációt tekinthettünk meg a Kert középső termében.
 
Már amikor a running order-t csekkoltam, éreztem, hogy itt nem lesz tökölés, mindenki pörögni fog (ez is történt, nagy respekt minden bandának, hatalmas alázattal voltak egymás felé) szóval kicsivel 20:00h előtt sikerült betoppanni és már a Wasted Struggle soundcheckje alatt érezni lehetett, hogy olyan elementáris pusztítás fog végbemenni az este folyamán, amit még sokáig emlegetni fogunk. A Wasted hangképe végtelenül brutális volt, azonnal beleszerettem, minden a helyén, volt benne dög, dinamika és irtó vastag, kb. olyan lehetett, mint egy láncos buzogány. Na, ezzel a buzogánnyal aztán szépen el is vertek bennünket. Legnagyobb meglepetésemre Karsay Máté (régen ő tolta az éneket) basszusgitárt ragadott, a mostani énekesükkel pedig most láttam őket először, kicsit furcsállottam, de nem volt a produkciójukban hiba, remekül kiegészítették egymást vokális fronton, amitől még kegyetlenebb volt az egész. Dob és gitár szempontjából is csak dicséretet tudok mondani, az évek, a rutin és a beleélés mind-mind átjött. Ha jól tudom, már kanyarban a nagylemez, az „Agenda Of Fear” (Két track-et már meg is lehet hallgatni!) szóval tessék csak támogatni a bandát, mert megérdemlik. 
 
 
Rövid átszerelés következett, majd jött az Oaken. Az Oaken egy furcsa zenekar. Talán azért mert a műfaj, amiben alkotnak (experimentális sludge-doom) annyira ritka itthon, hogy nem jutott el az emberek tudatáig. (Tisztelet a kivételnek!) Világfájdalomban, nyomorban és bánatban dobogós a magyar nép, nekünk alapból már vagy 15-20 éve aktív sludge-doom-drone és post metal szcénával kellene rendelkeznünk. A hangulat és inspiráció adott, a zsigereinkben van. Az olyan csapatok, mint a dUNA, Entrópia Architektúra, Corrodal, Pozvakowski, vagy éppen a BORU már ráléptek erre az ösvényre, aminek szintén „szerves része” az Oaken is. 
 
Visszaemlékezve csak az összképet látom magam előtt: hosszú kompozíciók, Cult Of Luna-t idéző ólómsúly és álomképletek, mindez megfejelve egy mozgalmas frontemberi jelenléttel. Az Oaken-nek éppúgy eleme a monumentális sludge mint a szállós drone merengés és ami egyből föltűnt, hogy mennyire fontos az adott atmoszféra megteremtése. Nos, az Oaken verhetetlennek tűnt ebben, a második számtól teljesen magába szippantott a fellépésük. Mondhatni az Oaken tipikusan az a zenekar, amit élőben kell látni és érezni, holott kicsit sem tipikus vagy átlagosnak mondható az, amit csinálnak. A sound pöpec volt, sűrű, mint a kátrány, ragacsos és fekete. Ugyanazt tudom mondani, mint a másik banda esetében, hogy tessék támogatni őket, lemezt venni meg merch-et venni tőlük, mert ebben szívük-lelkük benne van. A hazai Tortured Tree Productions-nek köszönhetően egy csodaszép split kazettával lettem gazdagabb, melyen a Wasted Struggle három, míg az Oaken egyetlen tétellel szerepel. Érdemes lesz amúgy figyelni a TTP facebook oldalát, mert a (már említett) BORU debüt is ott fog megjelenni és végezetül még annyit, hogy ennél jobb nyitóbandákat nem is találhattak volna a szervezők, az elé a szónikus mészárlás elé, ami még csak most fog épp bekövetkezni. 
 
 
The Body. „A Test.” Chip King és Lee Buford. Gitár/ének és effektek/dob. Ezen az estén Chip jött el csak, már jártak nálunk 2017-ben, ha jól tudom, akkor a Big Brave dobosa volt velük, de csak egy „szimpla” noise set-et adtak, amit felvételről láttam, de a borzalom így is bőven érzékelhető volt. Lee ismét sehol (azt olvastam róla egy interjúban, hogy nem bírja a hosszútávú repülő és hajóutakat, pánikbetegségben szenved, szóval elég kemény a szitu) így a dobosi posztról most fogalmam sincs. Az biztos bárki is helyettesítette őt ezen az estén, tökéletes fill-in volt. Harmadik tagként pedig egy zajzenész tevékenykedett, aki élőben verette az épp odaillő effekteket, zörejeket, robbanásokat, hangmanipulációkat.
 
Elég sok más műfajban tevékenykedő csapatot, illetve formációt láttam már (Merzbow, Jucifer, Celeste, Primitive Man, Author & Punisher, stb.) akinél ennyire fontos a HANGERŐ és a HANGKÉP, de a The Body-ból csak EGY van. Olyan audio hullámot keltettek a teremben, hogy minden remegett, vibrált és hullámzott, kb. 2-3 percenként hátra kellett néznem, hogy ki piszkálja a hátizsákomat meg a hajamat, de minden egyes alkalommal rá kellett jönnöm, hogy „csupán” ez a hármójuk által keltett rezonancia. Csodálatos. Olyan elementárisan nyomasztó erővel tört kifelé a The Body féle kinematográf horror belőlük, hogy a teremből szó szerint kipréselték a levegőt. Mindet. Ahogy haladtunk előre („bentebb”) a set-ben, egyre súlyosbodott a hangzáskép, hangosabb, vadabb, zajosabb lett és úgy szállingóztak kifelé az emberek. Chip King hangja vészjósló süvöltésre emlékeztetett: leginkább egy idegen anyaghoz, vagy ektoplazmához tudnám hasonlítani, amit egy futurisztikus laboratóriumban vizsgálnak elizolált körülmények között és közben injekciós tűkkel meg különböző robot karokkal piszkálják-döfködik. Maga ez az anyag pedig él és ősibb minden ismert földi dolognál és olyan szintű életösztön van benne, amit nem lehet elpusztítani. A fekete massza pedig dühös és egyre csak dühösebb… A gitárcucc kb. 8 gitár erejével dörrent meg, a dobos szabályosan rommá verte a cájgot, a zajzenész barátunk pedig a lehető legintenzívebb live-act-jét adta, tovább brutalizálva azt, ami alapból is súlyos. Néha azt éreztem, hogy szét fog repedni felettünk az épület, néha meg azt, hogy totál álomszerű az egész, már-már meditációs határokat súrolva az időtlen kontinuumban. A The Body ezen az estén megmutatta, hogyan lehet pusztán zenei eszközökkel megváltoztatni egy terem, pontosabban egy teremnyi ember, azaz közönség hangulati mikroklímáját. Döbbenetes.
 
 
Végül a Full Of Hell adta meg a kegyelemdöfést. Gyors átszerelés következett, bejött egy basszuscucc a gitárcumó mellé, illetve az énekes Dylan Walker kipakolta egyéb zajkeltő eszközeit, némi soundcheck és már robbant is a kísérletezős elemekkel gazdagon átszőtt modern grindcore elegy. Az első pár számban a blast-oknál alig lehetett hallani Dave Bland lábmunkáját, pedig minden egyes hangot kiütött az ember, szerencsére ezt gyorsan megoldotta a keverős, úgyhogy ezután már teljes és egységes hangzásképben csodálhattuk tovább a Full Of Hell legénységét. Itt nincsen agyontriggerelt lábdob, háttérben megbúvó sequencer meg agyoneffektezett gitár, ez kérem szépen nyersen, a maga „analóg” valójában volt az, ami miatt szeretni lehet őket, az utolsó hangig. A másik dolog, amiért szintén szeretni lehet őket, az a kísérletre való hajlam, az, hogy nem félnek más stílusú elemeket magukba olvasztani, legyen az akár sludge, black metal vagy éppen noise. Ettől olyan izgalmas és különleges a kvartett és élőben hatványozottan hozták azt, amit lemezen is hallani lehet tőlük. Dave Bland még mindig egy káprázatos dobos. Külön kiemelném Dylan frontembereket megszégyenítő előadásmódját, ilyennek KELL lennie egy igazi előadóművésznek, aki amellett, hogy legjavát adta a performance-ának, mellé még effektekkel és zajokkal egészítette ki a Full Of Hell féle kegyetlen grindcore vihart. Teljesítményük messze túlszárnyalja sok mai csapat színpadi kiállását, de szerintem egy ilyen műfajt nem lehet (és nem is szabad) máshogy játszani. Van még bennük alkotási kraft, ebben biztos vagyok. Zárásként, kaptunk még egy rögtönzött grind szösszenetet, Dylan elköszönt - „We’re Full Of Hell from Mars.” majd vége is lett az estének. 
 
 
Szeretnék köszönetet mondani a szervezőknek, Karsay Máténak és a Tukker Bookingnak, hogy leszállították az év egyik eseményét, úgy, hogy még egy THOU, Neurosis, illetve egy Amenra koncert még hátravan. Ez az év keményebb, mint a kád széle.
 
Külön köszönet a BORU-s srácoknak a fuvarért. 
 
A koncerten Bodnár Márton lőtte a képeket, neki hatalmas pacsi érte.
 
Lupus Canis