Bejelentkezés

x
Search & Filters

Remek blues-rock lett az Inglorious új albuma: II. lemezkritika



Ha szereted a Whitesnake-et, a Led Zeppelint és Gary Moore-t, akkor ez az album is tetszeni fog neked. Ha szereted a Deep Purple-t –, akkor…akkor hallgasd a most megjelent lemezüket, mert az "Inglorious II"-n – micsoda retro lemezcím! – már nem találod meg Blackmore-ék európai metal ősforrását.

Igen, a lemezen hallatszik, hogy ki az új producer: Kevin Shirley olyan sztárokkal dolgozott együtt és formálta őket a stílus "underground-mainstream" csillagává, mint Joe Bonamassa és Beth Hart. Shirley minden ízét – még a hatodikat is – érzi a blues-rocknak, nincs olyan séma, amit elő ne tudna kapni tarsolyából, ha szükség van rá, és azt is tudja, mit akar tőle a közönség most, több mint 100 évvel a blues megszületése után egy olyan környezetben, ahol a stílus autentikussága már idegenül 6hat.

Az "Inglorious II" remek blues-rock album lett. Nem metal – bár a megszólalás vastagon döngeti a gitárt, és pokoli mélyen a basszust –, sőt, még csak nem is hard rock. Azon persze lehet vitatkozni, hol húzódik a két stílus közötti határvonal, de ha az új lemezt összehasonlítjuk a Whitesnake leginkább blues-telítette albumával, akkor világos lesz neked is, mi különböztette meg annak idején a Creamet a Purple-től. Az Inglorious tavalyi alkotása után hátrább lépett egy zenei egységnyit – mondjuk 10 évnyit – az időben, és a hetvenes évek helyett most a keményebb stílusok születésének korszakába repíti a hallgatót. S hogyan? Hát azzal a színvonallal, ami már a debüt albumukat is jellemezte: jóllehet, nem találták fel a kanálban a mélyedést, de amit előadnak, azt olyan bravúrral teszik, amit nagyon nehéz lenne felülmúlni. A csapat erőssége továbbra is természetesen Nathan James énekes, akinek képességeit nem kell ecsetelnem, elég, ha a klipnótát meghallgatod, bár ez a részképesség megvolt az elődöknél is. Van azonban,  amiben csak többre jutnak, mint a példaképek – naná, van rá 50 évnyi előnyük – mégpedig az az iszonyatos, groove-os húzás, amitől metal rajongó létedre is élvezni tudod a hallottakat, és plasztikusan tapasztalhatod a metal evolúció meghatározó, kezdeti lépcsőfokát. (Az instrumentális szekció sem rossz, de ha egy Bonamassa képességű gitáros lenne Wil Taylor helyén, akkor a klasszikusokhoz mérhető alkotás született volna – mondjuk fél évszázaddal ezelőtt.)

 

 

Szimpatikus, hogy a srácok albumban gondolkodnak, és nem kiugró slágerekben, első hallásra talán csak a koncepcióból kissé kilógó "Black Magic" varázsolja bele magát a füledbe, amiben egy elcsépelt horror-filmzenei riffet ültetnek át úgy blues rock groove-ba, hogy arra talán még Frankensteinnek is megjönne a kedve a tánchoz. A másik említésre méltó momentum – bár az egész album csak ilyenből áll – a Gary Moore líraként induló "Change is Coming", amiből úgy pattan ki a mai korszak hangzása által teremtett örvénylő vadság, mint felcsapó lángból az égnek induló szikra.

Bevallom, az első hallgatások után kissé csalódott voltam, nekem szimpatikusabb volt az első lemez Purple-t is magába foglaló, talán metalosabb attitűdje, de most már megbékéltem: ha elfogadod, hogy az Inglorious kissé visszalépett az időben, és stílust módosított – vagy csak felerősítette az előző lemez bluesos hatásait – akkor minden bizonnyal te is olyan élvezettel kerülsz bele ebbe az időhintába – amiben a groove-ok szolgálják a lendületet –, mint én. Ne sajnáld hát az időt, a fiúk sem sajnálták. (Külön piros pont az ötletes borítóért.)

 

 

Garael

Forrás: Dionysos Rising