Bejelentkezés

x
Search & Filters

Remek folkest volt a Barba Negrában - Dalriada, Firkin, Niburta koncertbeszámoló

Miután a kétarcú szkíta istenség dohos barlangjában megáldotta félelmet nem ismerő haraggal a deli magyar vitézeket, azok szilaj lovaik hátán vágtatva indultak el megvívni dicső harcukat az ellennel, hogy végül egy füstös ír kocsmában kötve ki kürtöljék világgá hősi tetteiket. Imígyen szólott a rege a Barba Negrában, a fergeteg havának csarnokában. A folkirányzat szerelmesei legalábbis így érezhették magukat a Niburta, a Dalriada és a Firkin nevével fémjelzett bulin.
 
Bár még 2018 elején járunk, némi merészséggel kijelenthetem, hogy a Niburta volt – számomra legalábbis – az év legkellemesebb meglepetése. Amit nem lehet vitatni, hogy a banda zenéje igencsak egyedi: a keleti kultúra egzotikus dallamait vegyíti a keményebb metalcore stílusával. A végeredmény egy olyasfajta fúziós hangzásvilág, ami az erre fogékonyakat gyorsan magával ragadja. Az előzenekarok átkával, az ernyedt, kényelmesen sörözgető közönséggel meg kellett küzdenie a 2016-ban szinte teljesen tagcserén átesett bandának, azonban a performansz második felére már bőven lehetett látni lelkesen bólogató, a zenekarral együtt (Mašala-t) üvöltő embereket. Hormai ’Busó’ Balázs hörgései és a régi-új énekesnő, Horváth Martina bódító hajlításai tökéletes egyensúlyban hozták ki a dalokban rejlő folklorisztikus varázst, míg a metal szekció játékát mind zeneileg, mind látványban a befáslizott kézzel is gitárosokat megszégyenítő Arday Dániel emelte nagybőgőn. 
 
 
A Niburta ugyan – véleményem szerint – minden további nélkül lehetett volna headliner, az est sztárja mégiscsak a Nyárutó lemezét bemutató és a dobosát búcsúztató Dalriada volt. Mindenek előtt azonban engedtessék meg pár gondolatot megosztanom a bandával kapcsolatban.
 
Magyarországon a magyar nemzeti hagyományokat, témákat és zenei világot magukba olvasztó rock/metal zenekarok helyzete sosem egyszerű. Egyszerűen azért, mert ha akarják, ha nem, létük és munkásságuk könnyen ölt politikai színezetet, s nem ritkán telítődik olyan jelentéstartalmakkal, amik értékrendi alapon képesek megosztani a közönséget. Nem kell messzire mennünk, elég csak arra a hónap elején napvilágot látott hírre gondolnunk, hogy a Kárpátia énekesét, Petrás Jánost a marosvásárhelyi táblabíróság három évre jogerősen kitiltotta Romániából. (Az ügy részleteihez klikk ide!) Az ítélet kapcsán rengeteg szélsőséges komment érkezett, melyek egyik fele a fenti példát követve Magyarországon tiltotta volna be a zenekart, a másik fele pedig a románokat szidta nyomdafestéket nem tűrően. Az indulatok annak fényében sem meglepőek, hogy a magyar szélsőjobboldali szubkultúra egyik legalapvetőbb összetartó ereje, közösségformáló eszköze a nemzeti rock – ahogy arra a radikális jobboldal elismert kutatója, Róna Dániel is rámutat könyvében
 
Állást foglalni, igazságot tenni nem szeretnék sem a Kárpátia ügyében, sem általánosságban, mindössze arra kívántam rámutatni, hogy az a közeg, amiben mások mellett a Dalriada is mozog, nem veszélytelen. Mégis, Lauráék véleményem szerint azok, akik meg tudtak tanulni igazán jól mozogni azon a keskeny határon, amiben a magyar folklór és metal zene politikai nézeteken átívelően, természetesen és figyelemre méltóan okosan kapcsolódik össze. Ez már önmagában teljesítmény, ami előtt kalapom kell emelnem.
 
Ahogy a koncertjük előtt is, ami az első hangtól az utolsóig lekötötte a rajongók figyelmét. Az Égi madár riffjei egyből a magasba röpítettek minket, hogy aztán vált vállnak vetve rohanjunk egyenest Kinizsi mulatságába. Sem akkor, sem később nem kellett biztatni duhajkodásra a közönséget, a magyar virtus magával ragadott mindenkit. Az időnként táncra perdülő Binder Laura és a negyvenedik szülinapját ünneplő Ficzek András vokálja kiválóan egészítette ki egymást, s a banda többi részére sem lehetett panaszunk.
 
 
A koncert első felét az olyan klasszikusok dominálták, mint a Védj meg, láng, az Áldás vagy az Ígéret, majd eljött az új nóták ideje. Thury György balladájának mindkét, összesen több, mint 11 perces tétele hangzott el először az aznap kiadott Nyárutóról, amiben egyúttal bemutatkozott a Dalriada új dobosa, Monostori Ádám is. Amennyire meg tudom ítélni, Ádám méltó utódja lesz a 18 év után távozó Rieckmann Tadeusznak, aki remélem, sokáig emlékezni fog arra a szeretetre, amit zenésztársaitól és a nevét vissza-visszatérően skandáló közönségtől kapott. A búcsú nehezen lett volna elképzelhető a Napom, fényes napom nélkül, amiben Tadeusz hörgései közepette törhette össze magát a pogózó népség. 
 
 
 
A féktelen mulatozás azonban ezzel nem ért véget. Nem is lett volna igazi Dalriada-koncert, ha nem idézzük meg Arany János szellemét: A walesi bárdok költemény megzenésített feldolgozásában a közönséggel együtt énekelve küldte a banda melegebb éghajlatra az önkényeskedő Edward királyt, hogy aztán Laura és András a Búsirató ősbemutatója keretében élcelődjön egymással. Végül a visszataps után a Dalriada ropott velünk még egy utolsó Hajdútáncot, csak hogy mindenki kifulladva járuljon a vályúhoz.
 
 
A koncertjét a Trónok harca introval nyitó Firkin volt a kakukktojás a fellépők sorában tekintve, hogy az ír kocsmák sajátos hangulatát megidéző bandának nincs köze a metalhoz. Hogy ez jelentett-e problémát? Embere válogatja. Az tény és való, hogy érezhetően megritkult a közönség a Dalriadát követően, s a pultoknál is sokkal többen álltak italra várakozva, beszélgetve a koncert alatt. Azonban nem szabad abba a hibába esni, hogy a záróműsort önmagában értelmezzük. Az eltérő műfajnak – az est egészét tekintve – mégiscsak volt létjogosultsága: tökéletes, könnyed levezetője volt a megelőző koncerteknek. Az ördögvillákat a tapsoló kezek tömkelege, a hajrázós headbangelést az önfeledt ugrálás, a pogót pedig a felszabadultan táncoló sokadalom váltotta fel.
 
 
Bár a közönség közé merészkedő Kovács-Nemes Andor (Andy) énekhangjáért személy szerint nem vagyok oda, az azonban bizton állítható, hogy az alapvetően bulizenekar színpadi jelenlétére nem lehetett panaszunk. A tagok felváltva, olyan lelkesedéssel instruálták a közönséget, hogy az ember valóban úgy érezhette, mintha péntek éjjel egy ír, időnként pedig magyar kocsmában ejszen részegödve csuszonkázna hetedhét irányba a nem egészen józan barátaival karöltve. Ezt a bulihangulatot sikerült abszolút természetesen, hitelesen a Barba Negra falai közé varázsolnia a Firkinnek, ez az igazi erőssége, ez az igazi ereje a bandának. Külön kiemelendő Péter János (PJ) egészen egyedi arcjátéka, ami kétséget kizáróan bizonyította számomra, hogy nem véletlenül ragadt rá az „őrült fuvolista” becenév. A koncert hangulatát végsősoron a következő örökbecsű bölcsességgel lehet leginkább leírni:
 
„Lassan idd a vizet komám,
nem jó a torkadnak,
nem jó az angyalát,
hát igyunk pálinkát!”
 
 
Petróczi Rafael
 
Fotók: Photoinvisible, Polczer Eszter, Dancs Enikő Bianka