Bejelentkezés

x
Search & Filters

„A remény rabjai” - Spüolus: The Final Conclusion lemezkritika

Érdekes meglepetés ért, amikor számomra a teljes ismeretlenség fátylába burkolódzó Spülous lemezét végig pörgettem. Egyetlen monumentális tétel, 42:30 percben, műfajilag a doom, drone és black metal sötét vizein átevezve, mely nem mellőzi az atmoszférikus és klasszikus zenei elemeket sem. Módfelett fura kompozíció, sokadik hallgatás után jönnek csak át jobban a logikusan fel és beépített részek-apróságok, mondhatni, elsőre akkora falat a „The Final Conclusion” hogy könnyen a torkunkon akadhat. 
 
Az egész dal két fő részre bontható, azon belül könnyen elkülöníthető kisebb szekciók vannak, van egy magasztos, fennkölt énektémákkal tarkított bevezetés, amely úgy a 11. percnél átmegy egy hangulatos zongoradarabba, melyből aztán lassú, funeral doom metal-ra emlékeztető (jó értelemben vett) gépi dobalapokra épülő vánszorgás lesz, annyi különbséggel, hogy nem egy ősi temető a helyszín hanem… a belső világűr. Mikrokozmosz a makrokozmoszban? Talán. 
 
Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ne nézzek utána pontosan a zenekar eredetének, nos, a Spüolus egy szólóprojekt, Szabó VOID (szintetizátor, összes hangszerek és vokálok) manifesztációja, akit leginkább a Thy Funeral, Mystagog, Diecold black metal bandákból ismerhet a hallgatóság. A „végső konklúzió” a második lemez a sorban, a „Behind the Event Horizon”-hoz még nem volt szerencsém, gondolom hasonló zenét rejthet, de maradjunk most recenziónk tárgyánál továbbra is.
 
A dán Nortt-ot idéző középrész végig valami megfoghatatlan, távoli fájdalomban úszik, a hangzás arányosan balanszált, kihallani a megbúvó színesítő elemeket, az akusztikus gitártémák kohézióját a billentyűs, csengettyűs megoldásokkal, miközben a kozmikus gondolatfonál abszolút követhető. A magyar nyelven előadott énektémák többféle tónusban szólalnak meg, van suttogó monológ, van karakán kántálás, death-es kriptahörgés, épp mit kíván meg az adott muzikális rész. A 18. perctől még fentebb megyünk a képzeletbeli égi-létrán, egyre közelebb kerülvén a megoldáshoz. Az elkövetkezendő pár perc a ködös merengésé, ahol az érzések szabadon áramlanak a misztikumban, pontosan 28:20-ig. 
 
Szünet.
 
Madárcsicsergéssel, a remény áttetsző hangjaival indul a második felvonás, a szintetizátor szőnyeg majdhogynem kiváló, azt érzi az ember, hogy most már minden oké, minden kivirul, süt a Nap, végre a helyére kerülnek a dolgok. Persze mindez szép lenne, ha igaz lenne, de a valóság sokszor más képet mutat: a kín és keserv itt van a Földön, egy vágással újból visszatérünk a Nortt-ra emlékeztető hömpölygő black metal-hoz, jön egy visszacsatolás (a kezdő énektémára és a szinte már meditatív akusztikus-kongás megoldásokra gondolok) ami által keretes struktúrájúvá válna a dal, ha vége lenne, de a 38. percnél megtörik a jég. A lemezt záró tétel, vonós hangszerekre épülő, vészjósló hangulattal bír, melyben a fenyegető zongorajátékkal lesz csak teljes a kép. Lehet, mégis van remény, mint valahol távolban kúszó fény, csak észre kell venni, még akkor is, ha kezünkön-lábunkon rabláncok csörögnek, testünket fogva tartva.
 
Ne feledjétek, minden csak illúzió, mindez csupán csak egy szintje a létezésnek e Földön.
 

 
Az impozáns borítóval ellátott album a hazai NGC Prod és a Total Darkness Propaganda gondozásában jelent meg 500 darab példányban.
 
 
Lupus Canis