Bejelentkezés

x
Search & Filters

A sebesség eléggé fel lett tekerve: Moby Dick – Földi pokol (2014) lemezkritika

A Moby Dick még mindig hazánk legismertebb thrash formációja. Vannak kihívói és a zsáner rajongói biztosan vágják is rá, hogy melyiket tartják itthon jobbnak, de szándékosan használtam a legismertebb jelzőt. Olyan magasságokba már nem fognak érni, mint ahol a ’90-es évek elején voltak, de gyanítható, hogy ebben a műfajban itthon az egy megismételhetetlen eredmény. A zenekar mindig is közel állt a szívemhez. Számtalan koncert és ronggyá hallgatott kazetta épült be a zenerajongási múltamba. Bár köszönhetően néhány apró változásnak, ami az utóbbi évtizedekben történt, feldolgozhatatlan mennyiségben ömlik a zene mindenfelől, de még mindig érdeklődéssel várom az éppen aktuális „új Moby Dick”-et.

A borítónak tetszetős a színvilága, de én nem tudok róla a pokolra asszociálni. Főleg azért mert egy az egyben a Transformers harmadik részét juttatja eszembe. (nem mintha az nálam hátrány lenne) Mindemellett elég mutatós és messziről beazonosítható. Bár én szívesebben látnék újra valami jó kis rajzolt borítót. A borítókép mellé, már promóciós célokkal kaptunk két teljes dalt is a megjelenés előtt, amelyek egyben a lemez első két tételét is képezik.

A Veszélyes elem piszok jól kezdődik. Első hallgatásnál vártam, hogy áttipor a hallójáratomon és már indítom is újra. És akkor jött az énektéma. Smici emblematikus hangja szerencsére helyén van. Nem volt sosem egy Chuck Billy kvalitású torok, de az a karcosság benne volt, ami kellett. A szöveg viszont mintha nem lenne kész. Vagy mintha egy régi kiadatlan szám lenne újra felvéve, ami lemaradt a Mementóról. Az nem baj, ha egyszerű, de ez már túl egyszerű. Az üzenete persze átjön és nem is kívánna túlbonyolított szöveget. Azért sajnálom, mert egy nagyon húzós zenei alapja van.

 


A Földi pokol visszarepít a Körhinta korszakba. Középtempós riffelés, egész jó téma, de nemcsak a hangulat ismerős, hanem a felhasznált elemek is. A szöveg már jobb egy fokkal, de itt is előfordul a szokásos MD betegség, miszerint nem stimmel a szótagszám és ettől megbicsaklik a lendület.

Ezzel túl is voltam a már ismerős számokon, kérdés volt, hogy merre tovább. Nagy megkönnyebbülés volt mikor kiderült, hogy az összes többi szerzemény jobban sikerül.

A Vasketrecben már egyértelműen a modernebb Moby Dick vonal hangsúlyos. Elég tempós kis nóta, nagyon működtek nálam a gitártémák, rendesen rá lehet állni a ritmusra. A szöveg is cizelláltabb, bár néha elvesztettem a fonalat, hogy éppen mikor miről szól, de itt nem zavart, mert jól illeszkedett a zenéhez.

És itt húznék egy vonalat, mert innentől úgy érzem, hogy jelentősen javult a lemez színvonala.

Az Így kezdődik a legsötétebb hangulatú dal a lemezen. Kicsit hasonlított a Se Nap se Hold átlaghangulatához. A gitárszóló nekem kicsit furcsa volt és mivel elég kurta igazából nincs is funkciója, de a dalból nem vesz el. Koncerten tiporna, szerintem fog is.

A számcíméből nem gondoltam, hogy az egyik kedvencem a Mátrix lesz. Egyszerű, de nagyon lendületes és a szöveg sem „lóg le”. Teljesen rendben van.

Az Ólomszürke ég alatt is elég szélvész. Apokaliptikus szövegvilág. Itt tűnt fel, hogy mennyire gyors a lemez, ami nálam eleve plusz pont. Tudom, hogy van sok ellenpélda, de én úgy szeretem a thrash metalt, ha gyors.

Ég veled, ég velem (…nyisd ki lassan a gázt). Nem és nem tudom úgy elolvasni ezt a számcímet úgy elolvasni, hogy ne folytatódjon a fejemben. Ráadásul nem is csak ez a szövegrész emlékeztetett régebbi szerzeményre, de nem lövöm le a poént. Ez kicsit merengősebb lett a sok vágta közben, első hallgatásra tetszett, aztán kicsit elszürkült.

A Példabeszéd is újkori hangulatot áraszt. Ez sem kifejezetten gyors, bár van benne tempóváltás, de Smicinek ebben jó karcos a hangja, sőt talán ebben a legjobb és elég súlyosra sikerült a végeredmény.

A Zsákutcában végig zakatol. A verze eléggé pusztít, szövegileg is énekileg is, de a refrén az nem sikerült olyan erősre.

A Sikátor egész biztos, hogy felemel néhány szemöldököt első hallásra. Elég szokatlan a bandától, bár korábban is volt egy-két ilyen lazább nóta, de valamiért nem azokból lettek a slágerek.

10 szám és véget is ért a cd. Egy időben megszokott volt, hogy 8-10 dal alkot egy lemezt, ami lassan felkúszott az átlag 15-re. Most visszatérni látszik a 10-es hagyomány. Ennek annyi előnye mindenképp van, hogy nem nyúlik túl hosszúra egy lemez és 10 jó számot is elég nehéz írni, nemhogy másfélszer annyit.

Ha a diszkográfiába próbáljuk beilleszteni, akkor a várható folytatása lett a Holnapok ravatalának, ugyanazon erényekkel és gyengeségekkel, bár annak egy árnyalattal sötétebb volt a hangulata.  Itt amit ki tudok emelni az a sebesség, ami eléggé fel lett tekerve. Zeneileg eléggé rendben van. Olyan igazán pusztító mindenvivőt viszont nem találtam és nehéz megmondani mi fog beépülni a koncertrepertoárba. Az újkori Moby Dick véleményem szerint a Golgotában csúcsosodott ki és azt most nem sikerült felérni.

 

Facebook: https://www.facebook.com/mobydickzenekar

 



vtb
 

Címkék: 
Moby Dick