Bejelentkezés

x
Search & Filters

Sikeres volt az 1. Rockfesztivál Budapest a Kincsem Parkban - koncertbeszámoló



Budapest Rockfesztivál - 2017. szeptember 8-9.

Első nap


Egyre több rockzenei fesztivált rendeznek Magyarországon. A régi, nagy múltú fesztiválokról kiszorultak a „nagy öregek”. Viszont a Kincsem Parkban, 2017. szeptember 08-09-én megrendezésre került fesztivál pont a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy zenekaraira építkezett, néhány fiatalabbat bevonva. Tudva azt, hogy Budapesten igazán nincs megfelelő hely egy ilyen rendezvény lebonyolításához, kíváncsian indultam útnak.

A budapesti lóversenypálya – Kincsem Park – távol a lakóházaktól, mégis ideális koncertek szempontjából, de igen kellemetlenül érintett a több, mint 1 km-s séta. Még odafelé hagyján, na de öreg éjszaka egyedül kibaktatni a „hero street” közelében… Volt ugyan gumikerekű kisvasút, amely a személyszállítást volt hivatott megoldani, de csak 17-24 óra között járt. Én nem találkoztam vele, mert ugye az első fellépő 17 órakor kezdett, az utolsó pedig éjfélkor. A fesztivál helyszínén két nagy sátor fogadott, közel egymáshoz. Mindössze 3 perc séta volt a távolság a kettő között, már ha nem álltunk meg közben enni, inni. A szervezőket dicséri, hogy egy helyre csoportosították az étkezdéket, és volt elegendő sörpad és asztal is, ahol el lehetett fogyasztani az ételt. Az italkimérők nagyobb teret kaptak, hiszen abból mindig több fogy. A választék nagy volt: kézműves sörök például a Legenda Sörfőzdétől – csapolt birs sajnos nem volt -, finom házi szörpök, fröccsök, ki mit kívánt.

Fesztivált nyitni a leghálátlanabb feladat, de ha egy újról van szó - mint ebben az esetben -, rögtön rocktörténelmi pillanattá nemesül. Ezt vállalta magára a hard rockot játszó Bermuda RockbanD. A zenekar tulajdonképpen 1991-ben alakult, de egy tragédia folytán tizennégy évre szögre akasztották a hangszereket. Az újrakezdés után, 2011-re alakult ki az a csapat és repertoár, amellyel ma is dolgoznak. Saját számaikat játsszák, és ami nem elhanyagolható: magyarul. Zeneileg nagyon egyben van a zenekar, tetszik a négy gitáros felállás. Na és külön öröm, hogy egyikük hölgy: Gábor Vivien. Egyedül az énekkel volt egy kis problémám. Az énekes poszton váltás történt, - Tamás Róbert „Bobby” érkezett -, akiről utólag kiderült, ezelőtt sokáig nem énekelt. Nagy kihívás újra rutint szerezni, és összeszokni a csapattal. Reméljük sikerülni fog. Mindenesetre a már gyülekező közönségtől meg volt a biztatás.

 

 

Míg a másik sátorban az Aurora elfoglalta a színpadot, volt egy kis időnk cirkálni, az üres poharakat telire cserélni. Mire Vigiék (Víg László) belecsaptak a húrokba, már elég szép számmal összegyűltünk. A „Viszlát Iván”-nal elhíresült punkzenekar is már benne van a korban, ’83-tól színesítik a hazai zenei palettát. Megmondom őszintén, az este egyik meglepetése ők voltak. Most volt alkalmam először hallani őket élőben, - ezért jók a fesztiválok -, de azt hiszem nem utoljára. Jó hangszerelésű pörgős nóták: ment is a pogozás a színpad előtt. De pont annyira dallamos, hogy a más stílushoz szokott fülnek is kellemes. S persze érdemes odafigyelni a szövegre is.

 

 

Este hét óra. A nagysátor majdnem tele van már a rockzenét kedvelő közönséggel. Színpadon a Piramis. Sok helyről hallottam már, hogy a Piramis Révész és Som nélkül nem Piramis. Persze ez sokszor elhangzik más zenekarokkal kapcsolatban is, a rajongók már csak ilyenek. Aztán megbékélnek. Vagy nem. De a három (Závodi János-Gallai Péter-Köves Miklós „Pinyó”) őskövület, akarom mondani eredeti tag, garantálta, hogy igenis, Piramis koncerten voltunk. Nyemcsók János Csoki pedig jó érzékkel hozta az elvártat. Ha becsuktam a szemem, és átadtam magam a produkciónak, nem hallottam a különbséget. Ahol a dal megkívánta az „affektálást”, ott megmaradt, de Csoki nem vitte túlzásba. Nekem nagyon bejött, igaz sose voltam Piramis fan. De úgy tűnt, hogy a közönségnek is, mert hatalmas taps, és füttyorkánnal ért véget a koncert.

 

 

Egy újabb séta, - legalább mozgunk is -, újabb fellépő: a kelta-punk zenét játszó Firkin zenekar. 2008-ban alakultak, s már számos díjjal büszkélkedhetnek. Sőt, már beverekedték magukat a világ élvonalába is. Ilyenkor jó, ha nem csak magyarul tud megszólalni egy zenekar. A kelta bulihangulat tényleg tetten érhető volt a sátorban, de valamiért engem nem fogott meg igazán. Szeretem a hegedűt, furulyát felvonultató ír népzenét, s talán emiatt nagy volt az elvárásom. De persze ez semmit nem von le abból, amit már nemzetközi szinten is leraktak az asztalra. A dalok jók, a sátor tele volt, a közönség táncolt, énekelt. Ennél azt hiszem nem kell több. Én meg ígérem, teszek érte, hogy újra meghallgassam őket.

 

 

Miközben újra pótoltuk a folyadékot, egyre több „baboskendős” tűnt fel a láthatáron. Igen, a Beatrice következett. Nagy Feró és a Beatrice sem most kezdte, lassan negyven éve állnak a színpadon. Tényleg rock and roll bulizenekar lett belőlük. Szerencsére azért elővették az ikonikus dalaikat a „csöves” korszakból, aminek nagyon örültem. Feró most is hozta a formáját, olyan zenészeket idézett meg, mint Chuck Berry, Somló Tamás, vagy Lemmy. De a fiatalok irányába is nyitó reppelős szám sem maradhatott ki. Értem én, hogy haladni kell a korral, de nem mindenáron. Az biztos, hogy aki nem nosztalgiával indult el otthonról, egy tökéletes koncertet hallhatott.

 

 

Már éjfélre járt az idő, amikor a Skorpió lépett a színpadra. Negyvennégy éves múlttal a hátuk mögött idézték meg az akkori nagy slágereiket. Igazi nosztalgia koncertet láthattunk Frenreisz Kareszéktól. Néhány számban Tátrai Tibusz is beszállt, és Szűcs Antal Gáborral felváltva szólóztak a közönség nagy örömére. Kicsit azért csalódott voltam, mert két hete itt, Budapesten hallottam őket, és most ugyanazt nyomták el újra. Lehetett volna mazsolázni, hiszen van miből. Nem tudom, hogy e végett, vagy a késői időpontnak köszönhetően, de a közönség erősen megcsappant. De aki végigvárta, hatalmas tapssal jutalmazta őket.

 

 

Összességében elmondtam, hogy remekül zárult az első nap(om).

 

Második nap

 

A második napon már nehézkesebben indultam útnak, sok volt már a lábamban. Vittem magammal egy kifejezetten ajándéknak szánt bort, (az üveg volt a lényeg), mert a kedvenc zenekarom billentyűsének volt a szülinapja. Félve közelítettem a kapuhoz, mit sikerül intéznem. Jelentem sikerült, bevihettem. Piros pont a szervezőknek, fekete pont a biztonsági őrnek. Hamar át is adtam, puszik és fülhúzogatások társaságában Szabó Petinek. Volt még egy kis idő téblábolni, és örömmel tapasztaltam, hogy sokkal több ismerőssel, - köztük fiatalokkal - találkoztam, mint az előző nap.

A szombati napot a Fonogram-díjas Ozone Mama nyitotta. Fiatal, lendületes csapat. Mind a dalok, mind a színpadkép nagyon jó, tetszik. Egyetlen probléma, angolul nyomják az összes számot. Elhiszem, hogy könnyebb érvényesülni külföldön angol szöveggel, de a hazai közönség is bővülne, ha értené a dalok mondanivalóját. Így sajnos inkább átjáróháznak tűnt a sátor, kevesen várták végig.

 

 

Egy újabb séta a felvidéki Rómeó Vérzik koncertjére. Még ők is újak voltak számomra, pedig több, mint húszéves zenekar. Pörgős, metálos hangzásvilág, mellé Kovács Koppány rekedtes hangja: „csapdás-motörheades”. Úgy vettem észre, a kisebbik sátorban probléma volt a hangosítással, vagy a sátor kis belmagassága miatt, de nem szóltak jól a zenekarok. Még Bill kapitány sem, pedig őt Nemes Laci bácsi hangosította.

Nem tudom miért, de ezen a napon már nem sikerült tartani az időpontokat, kisebb átfedések keletkeztek. Ezúttal is, ahogy az órámra pillantottam, a P. Mobil bele is csapott a húrokba. Siettem át. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem a sátorba lépve a tömegen. Sikerült előrejutnom a keverőpultig. Muszáj látni őket, mert mindig feldobják valamivel a hangulatot. Schuster Lóri jó érzékkel szemezgetett a negyvennyolc év terméséből. Az emblematikus nóták mellett, az augusztusban megjelent Csoda történt CD-ről is kaptunk néhány új számot. Sőt, Marecky Toto is dobolt nekünk még egy keveset, mielőtt visszautazott volna a kenguruk földjére. Élvezet volt hallgatni őket, a közönséggel végig megvolt az a bizonyos láthatatlan szál, amit a mobilos berkekben oly sokszor emlegetnek.

 

 

Deák Bill Gyulára is nagyon kíváncsi voltam. Évek óta nem voltam a bulijain, mert már idegesített, hogy nem értem a szöveget. Valóban jobb lett a helyzet énekfronton, de a „blűűűz királya” nem volt formában. Mint említettem, a hangosítással is gond volt, de úgy tűnt fáradt is. Így inkább mi is leültünk odakinn, rápihenni az est hátralevő részére.

 

 

Felhangzott az elefántdübörgés, színpadon a Karthago. Kíváncsi voltam mivel készültek, hiszen őket is nemrég láttam. Úgy látszik, ahogy ragaszkodnak az együtt eltöltött harmincnyolc évhez, úgy ragaszkodnak a múltkori setlistájukhoz is. Persze azt nem mondom, hogy nem csináltak hangulatot, és nem volt helyén a csapat, de a „30 év után” én is inkább kimentem leülni, mint jó páran.

 

 

Csillagos égbolt, jóféle száraz vörösbor, háttámlás pad, jó társaság. Így vártam a '93-ban alakult punk-rock Junkies együttest. Anno még a televízióban láttam őket, de ők is tulajdonképpen újak voltak számomra. Hiába, valahogy jobban vonzódom a dallamos hard rockhoz. A zúzósabb zenekaroktól kevesebbet tudok befogadni, bár az Alkohol számuk nagyon tetszik.

 

 

Kalapács Józsira és csapatára már igencsak megcsappant a közönség a késői időpont miatt. Az elvándorlás folyamatos volt, mert Józsi sem volt formában, ez a hangján hallatszott. A miértekre nem keresem a választ. Így esett, hogy nem csak Kalapácsot hagytam ott, de szegény Rock Fanaticot is.

 

 

A két napos fesztiválról összességében pozitívan tudok nyilatkozni. Dicséret illeti a szervezőket, tényleg csak nüansznyi problémák merültek fel. A zenei felhozatal is jó volt, mindenki megtalálta a kedvére valót. Nagyon jó megoldás volt a két sátras megoldás, egészen addig, amíg az időpontokat betartották. Azt, hogy ki, mikor, hol rontotta el, nem tisztségem vizsgálni. De az biztos, hogy a kölcsönös tisztelet, ha már egy hajóban, a – rock hajójában -, evezünk, nagyon fontos. Visszatérve a címben elhelyezett kérdésemre: Bízom benne, hogy a szervezők részéről is pozitívan zárult ez a két nap, és jövőre már a 2. Rock Fesztiválról tudósíthatok.

Ócsag Andrea „Saga”