Bejelentkezés

x
Search & Filters

A Slipknot szétzúzta a Budapest SportArénát! - 2015.február 05. (koncertbeszámoló)

A Papp László Budapest SportAréna adott otthont február 5-én egy pokoli shownak, amire minden Slipknot fanatikus várt vagy 2004 óta, a zenekar legutóbbi magyarországi fellépése után, vagy a megismerésük óta. És hát ez is eljött…extrém színpad kép, pirotechnika, közel teltház, és eszméletlen hangulat övezte a rég várt koncertet, ami ennél tökéletesebbre nem is sikerülhetett volna…talán még egy Left Behind-dal és egy Wait and Bleed-el talán, de ami késik az nem múlik…

Óriási izgatottság – legalábbis részemről – övezte február 5-ét. Egész nap éreztem, hogy valami van a levegőben, valami a megszokottnál is erősebb.

Ami azt illeti, már az Aréna előtt is különlegesség fogadott, hiszen eszméletlen sor állt. Viszont a szervezők ezt jól megoldották és körülbelül 20 perc alatt bent voltunk. A gyors motozás után – amit tényleg inkább gyorsan mondanék, mint alaposnak – irány a ruhatár, majd a mosdó és le a küzdőtérre. Első látásra azt hittem, hogy felesleges volt megvennem a kiemelt álló helyemet és egybe lesz engedve a kétkategóriás álló hely, de végül megláttam baloldalon a kiemelt állós kaput. Egyből be is mentem megnézni, hogy mi a helyzet bent, de a King 810-re még alig-alig voltak bent. Mondjuk utólag meg is értettem, hogy miért…nem egy súlycsoport a ’knot-al. Végig álltam a legszélén, de nyomatékosította nekem a zenekar, hogy miért is nem hallgattam eddig Őket. Nem leszólás végett, de nagyon egyhangú volt, ugyanaz az énekhang elejétől a végéig, és semmi extra „produkció”, mint amikről olvasni lehetett…de mondjuk nem is ezért jöttünk…

Ahogy vége lett a koncertnek leengedték a függönyt a színpad előtt és kezdődhetett a 30 percesre tervezett átszerelés, ami a küzdőtér feltöltését is jelentette. A nézőtéren is már mindenki elfoglalta a helyét, és Én is végre hozzácsapódtam a brigádhoz, akikkel együtt ordítottunk fel, amikor is minden, az utolsó égőig bezárulva elsötétült és megszólalt a XIX.

Mindenki extázisban figyelte a színpadot, a függöny felemelkedett, fény lepte el a színpadot, és immáron mindenki láthatta élőben azt a fantasztikus és gyönyörű színpadképet, amivel készült a világkörüli turnéra a Slipknot.

Elkezdődött a pokoljárás az Arénában.

Kezdésként – vagyis folytatásként a XIX után – jött az új albumról a Sarcastrophe, ahol azért még egy kicsit látszott, hogy régen jártak nálunk a srácok, és a közönség is még inkább csak nézelődött, mint bulizott, de Jim szólójánál már a hallgatóság nagy részének feloldódott a hangszála és együtt üvöltötte Corey-val a refrént.
 


A Heretic Anthem-nél jöhettek a régi motorosok, akik megmutatták isten igazából, hogy ma este tényleg jó helyen járunk, és önkívületi állapotban ordította a közönség, hogy „If You're 555 then I'm 666.”. Ezt követően még mindig maradtunk a régi iskolánál, és jött a My Plague, amitől szegény Bálint (vele buliztam végig az egész koncertet) majd szívrohamot kapott, hiszen egy Iowa szám, mégiscsak egy Iowa szám. És itt már be-benézve a tömegbe elindult a pogó is, aminek, hála istennek nem voltunk szenvedő felei. Utána jött az album mondhatni „címadó dala”, ami megihlette a színpadképet is, szóval jött a kicsit dallamos, de zúzós The Devil In I.

Aztán a fiúk a fáradság jeleit egyáltalán nem mutatva – pedig lenne okuk rá – folytatták a koncertet egy klasszikusnak mondható Psychosocial-al, majd az új albumról elsőként publikálva a The Negative One-t, ami a magyar rajongók körében is az egyik legnagyobb őrjöngést kiváltó szám lett, már ami az új albumról való, ami szemmel láthatóan a maszkos fickókat sem hagyta hidegen.
 


És megint inkább a régi motorosoké volt a főszerep, jött a Disasterpiece, ahol már elfogyott pár liter sör összességében, és könnyebben ment a kiejtés is, nem is hiába…nagy zúzás volt…következett az Opium Of The People, ami szétcincálta a belső szerveinket, olyannyira, hogy – ahogy láttam – ezen szám alatt mentem ki legtöbben a pogó környékéről az emberek…nem is értem, hogy miért. De adták a srácok rendesen a talp alá valót, ami után jöhetett egy kis pihenés, mindenki megtalálta a helyét a Dead Memories alatt. Kellett is, mert itt már lassan nem volt hangunk, akkor hogyan ordítottuk volna el, hogy „BEFORE I FORGET THAT!”, mert bizony, jött a Before I Forget. Aminek átlibbenése után jött a nagy öröm és boldogság (Bálint részéről is), hiszen meghallottuk Corey isteni hangját, amint azt a verzét kezdi el, bízva a közönség folytatásában – ami be is jött – hogy: „I push my fingers into my eyes...”…a kihagyhatatlan, megénekeltetős Duality.

Megtriplázva a jóságot, jött egy amolyan „hogy az isten verjem meg egyszer-kétszer-háromszor-négyszer….” hármas fogat, mert aki ezt igazán túlélte, annak minden elismerésem…Blister Exsist, Spit It Out, Custer. Egy olyan trió, amire az ember nem tudja azt mondani egy ’knot koncerten, hogy ezt inkább kihagyom, bocsi, majd máskor. És…előbb jött az aprítós Blister, majd egy „JumpTheFuckUp”-os Spit, és egy…hát…”cut, cut, cut me up, and fuck, fuck, fuck me up”-os (máshogy nem tudom körülírni) Custer, aminek a végén inkább úgy éreztem, hogy az agyam valahol a ruhatár környékén van, a végtagjaim meg a földben.

 


Aki azt meri mondani, hogy a Slipknot nem üt, és már nem tudnak olyan show-t csinálni, mint régen, az mérjen lázat!

És, hogy még a végére is érezzük a törődést, jött egy négy számot ráadás, ami egy „késélezős” Intróval kezdődött, majd egy (Sic)-el folytatódott, ahol Bálint már a harmadik szívrohamán volt túl és sírva nézett Rám, hogy „Miért”, azzal a lendülettel pedig vállon fogott és elkezdtünk eszeveszettül headbangelni. És a 9 srác is mindent beleadott még utoljára.

 


De ez persze nem volt elég, mert mit is képzelt mi, hogy elengednek egy People=Shit nélkül…ugyan már…itt már jó formán örültem, hogy negyedszerre nem fejeltem meg a mögötte, egész koncerten vigyázban álló tagot, de inkább annak, hogy még maradt annyi erő a nyakamban, hogy tudtam mozgatni a fülemet…

És ezt csak az tudja, aki ott volt…az a hála és szeretet, ami még egy ilyen szám alatt is érződik a srácok felöl mi felénk…

A végére jött a kegyelem döfés, amikor is Mick megzengtette a húrjait és belecsapott az este záró akkordjába…Surfacing…amikor még mindenki kifacsarta magából az utolsó energia cseppeket is, és a színpad még utoljára átalakult metálcirkusszá (ahogy párom mondta).

 


Aki az este ott volt, annak egy felejthetetlen emlék marad, abban biztos vagyok.

És egy utolsó mondat, ami azóta sem hagy nyugodni, Corey-tól: „We’ll see you again…”

Hát, úgy legyen!!

Köszönöm a figyelmet Maggots!


Zorg
 

Címkék: 
slipknot