Steve Vai legutóbbi lemezéről írt recenziómmal sikerült magam bekormányozni egy zsákutcába, hiszen ott kijelentettem, hogy én nem veszem ahhoz a bátorságot, hogy "kritizálom" az egyik legnagyobb kortárs művészt, mondván ő nyilván régóta nem azon a pályán "kering", ahol helye van mindenféle kritikai okoskodásnak. Vagy tényleg én mondjam meg, hogy melyik dala sikerült erősebbre, esetleg hol rángatja a kelleténél egy picivel többet a tremolókart? Zsákutca, mert most a kiadó volt olyan kedves, és közvetve ugyan, de arra kért, hogy értékeljem az új lemezt. Na, most ezek után azt meg hogy???

Nem vagyok szívbajos, hiszen hallgattam már annyi zenét életemben (sőt magam sem vagyok teljesen képzetlen hangszer-szakmai kérdésekben), hogy ezt gond nélkül megtegyem, és meg is teszem, még ha a számomra legnagyobb élő gitárzseniről, Yngwie-ről is van szó, ugyanis ott a páratlan tehetség mellé adatott egy masszív fafejűség és szertelenség is, amellyel elég sokat árt magának, és ezt bizony ő nem, más (pl. kritikus) viszont pontosan látja. Ezért ha hiábavaló is, neki tükröt lehet, sőt kell is tartani.

Vai más tészta. Egy mérnöki precizitással megrajzolt, felépített és ugyanilyen mérnöki precizitással elgitározott pályaív és karrier, ahol minden szereplésnek, zenekari tagságnak, lemeznek, azokon belül pedig minden egyes lefogott hangnak célja és oka volt a kezdetektől fogva. Ez pedig a szakmai és zenei tökéletesség. Emiatt persze néha "sok" ő a mezei hallgatónak (nekem is, nem tagadom), de a lényegen ez nem változtat. Mennyien szóvá tették pl., hogy a "Slip Of The Tongue" lemez eredendően blues hangulatát hazavágta a technikás, modern szólóival… Így volt? Akkor talán úgy tűnhetett sokaknak, Coverdale apó is szipogott miatta eleget, párás szemmel felemlegetve a visszafogott és bluesban gyökerező Moody/Marsden hangulatot, aztán 2015-re már ott figyel két tapping- és tremolóharcos a csapatában... Tehát a véleményem ismert, nem veszem a bátorságot ahhoz, hogy "tól-ig" skálán értékeljem őt, mert tökéletes volt/van és feltehetően lesz is. Ennek a kijelentésnek pedig most különös jelentősége van, hiszen a "Passion & Warfare" lemez 25. évfordulós újrakiadásához mellékelt "Modern Primitíve"-vel egyszerre áll előttünk a "volt" és a "van".

A lemezen szereplő kompozíciók az útkereső "Flex-Able" (1984) után, de még a "Passion & Warfare" (1990) előtt született dalvázakból, sőt komplett, eddig sehol nem hallható dalokból születtek újjá, hiszen egy-két meghagyott, megtisztított eredeti sávot leszámítva, az eredeti ötletekből továbbgondolt, vagy az eredeti dalszerkezetet érdemi változtatás nélkül megőrző, de újra feljátszott anyagról beszélünk. A konklúzió pedig számomra egyértelmű: A fiatal Vai lenyűgöző és stílusteremtő technikai tudása mellett már szerzőként is magáénak tudja azt a professzionalitást, ami mára már a kortársak fölé emeli. Itt hangsúlyozottan nem korai zsengékről beszélünk, amely magokból mára szárba szökkent a vetés. A fiatal és érett Vai egyaránt nagybetűs és maximalista Művész minden tekintetben.

Magam sem vagyok túl buzgó híve annak a művész-elitista mozgalomnak, amely minden értelmezhetetlen és emészthetetlen modern szart a művészet álcája és pajzsa mögé bújva igyekszik letuszakolni a torkokon, majd az esetleges elutasítást követően sértődötten fölényeskedni kezd a befogadásra képtelen ostobaságot és műveletlenséget kárhoztatva, de szerencsére itt erről szó nincs. Alapvetően nagyon is befogadható és hallgatóbarát, tiszta és virtuóz muzsika ez egyszerre. Nem állítom, hogy pl. a 13 perces "Pink And Blows Over: Part 2 (Mars Attack)" alatt nem kalandozik el a figyelmem, mint ahogy azt sem tagadom, hogy néhány harmónia és hang borzolgatja az idegrendszerem, de azt is tudom, hogy ettől az még nem "szar", hanem nagyon tudatosan, akkor és ott, annak helye és ideje van, mert így lesz zeneileg tökéletes a kompozíció. Valahogy úgy, ahogy egyszer a Bartók-anekdota szerint a mestert megkérte egy hegedűs, hogy a frissen elkészült Bartók műben egyetlen – a fődallamot nem érintő, marginális jelentőségű – hangot változtasson meg a szerző, mert az a lehetetlen ujjrend miatt technikailag szinte megvalósíthatatlan, lejátszhatatlan. Bartók elvette a kottát, hosszasan nézegette, majd ingatta a fejét és azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de a változtatás nem lehetséges…

Ami pedig a "Passion & Warfare"-t illeti, nem tőlem és nem most fogtok róla megtudni bármit is. 25 éve az instrumentális gitárzene, sőt a modern zene egyik alapvetése, aki eddig nem hallotta, nagyon ne dicsekedjen vele, hanem sunnyogjon el mihamarabb a boltba, lett légyen az virtuális (nem javasolt) vagy létező CD üzlet (javasolt), és szerezze be mindenképpen. Ez vonatkozik azokra is, akiknek már megvan, ugyanis a dupla kiadás elodázhatatlanná teszi a vásárlást, az újrakevert jobb minőség mellett pedig az alaplemez is rejt 4 extra dalnyi bónuszt, ebből pedig minimum kettő kihagyhatatlan.

Túrisas